„Helyeslem a főállású anyaságot.
Erre aztán nem lehetne mondani, hogy nem társadalmilag hasznos tevékenység.”
Ezzel a kettős bombasztikus címmel jelent meg Botos Katalin írása a Magyar Nemzet 2026.január 5. számában. De aki a témáról nem elégszik meg ennyivel, az olvassa el Kaszás Gábor szakírását, amely Benda József demográfus-szociológus, az Indexnek adott interjúja alapján készült ,„Ezért nem születnek meg a jövő magyarjai – a demográfiai válság valódi okai” címmel.
Benda József a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) demográfiai szakosztályának elnöke már régóta széles körben propagálja a főhivatású anyaság programját. Vallja, hogy
csak egy-egy elemmel – például pénzbeli ösztönzőkkel – nem lehet megoldani a népesedési válságot. Átfogó, rendszerszintű szemléletre van szükség, ami a családpolitikai, adózási, gazdasági és társadalmi tényezőket egyaránt integrálja. A demográfiai fordulathoz új társadalmi szerződésre van szükség, ami a gyermeknevelést nem magánügyként, hanem nemzeti prioritásként kezeli. A legfőbb megoldás a főállású szülőség társadalmi elismerése, a gyermeknevelés teljes értékű munkaként elfogadása jelenthetné.
A magam részéről, azonban hozzátenném, hogy nem csak társadalmi szerződésre van szükség, hanem – mondhatnám – új „családi szerződés” megkötésére is, a szülők, nagymamák, nagypapák között is. Lényegében ezt is érintette Botos Katalin említett írásában, ezek fényében ez utóbbi inspirált – gyakorló nagyapaként, aki várja második unokájának is megszületését -, további gondolkodásra. Gyakorlót mondom, mert nagyrészt hétköznapokon az óvodából elhozom az unokámat ebéd után, és itt van nálam, én foglalkozom vele késő estig, amíg érte nem jönnek a szüleik a munkából. Semmi panasz, csak öröm, de azért én is elfáradok a nap végére ebben az intenzív „bébiszitterkedésben”. Pedig csak nevelem, vigyázok rá, kérdez – én felelek rá, vég nélkül, uzsonnáztatom, játszótérre megyünk, mesélek, segít nekem a teregetésben…., stb. mindezt délutáni „főállásban”……
Botos Katalin írásának első mondatához, miszerint – „a magam részéről támogatnám, hogy legyen főállású anyasági program”- hoz én is csatlakozom. Majd közvetlenül így folytatja sorait;
Szerintem ez lehetne akár olyan is, amely addig tart, amíg a gyerekek felnőtté nem válnak. De lehetne élethosszig, azaz a nyugdíjjogosultság beálltáig tartó jogviszony is… Ahogyan ez természetszerűleg működött a régi időkben. Erre aztán nem lehetne mondani, hogy nem társadalmilag hasznos tevékenység… A humán tőke minőségi termelésénél hasznosabb tevékenységet nem tudok elképzelni. Persze, ehhez intelligens, minőségi szülőkre lenne szükség… eltelik rendesen a nap, ha otthon főz a szülő a családra. Fizetést jelentő munkavégzést csinálva, rendelhetné az ételt kifőzdékből, étteremből is, stb….
De végig vihetjük tovább a házimunka minden részletét is, – férj és két gyerek mellett, – a megnövekedett mosásra, vasalásra, gyerekekkel való tanulásra, és sorolhatnám így a további feladatokat. De inkább idézem a szerző költői kérdéseit;
Valóban nem „termelékeny” formája ezen emberi szükségletek kielégítésének a házimunka, de kérdés, hogy a termelékenység miért öncél?… Nem lenne észszerűbb a munkanélküliek seregének gyarapítása (a mesterséges intelligencia terjedésének következménye lesz- szerk.) helyett, hogy értelmes tevékenységgel foglalkoznának az asszonyok? Nyilván első kérdésként az merül fel, hogy: és miből finanszírozzuk?
A válaszokat Botos Katalin és Benda József is egyaránt megadja számunkra. Érdemes elolvasni írásaikat, hogy égető problémánkra mindenki, minél előbb megtalálja a megoldásokat, s ehhez szükséges elvégzendő feladatait, valamint „átfogó rendszerszintű új szemléletét,…”
Nagyon nehéz és fáradságos a gyermeknevelés. Sok áldozattal jár… az általános társadalmi morált kellene magasabb szintre emelni. Az elköteleződés komolyságát, a házas lét becsületét, megbecsültségét.
