Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet 2007-ben zárta be a Gyurcsány kormány érthetetlen okok miatt. A hiánypótló intézményben az elmegyógyászat különböző szakterületei alkottak egyedülálló módon komplex egységet. Sajnos az akkori szakembergárda mára már szétszéledt, sokan nyugdíjba vonultak, a szakmai-szellemi műhelyek pedig feloszlottak. Így az intézménykoherenciája is végérvényesen megbomlott. Akik más kórházban tudták folytatni munkájukat, azok sem ugyanolyan (hanem szűkösebb) körülmények közé kerültek, mint ahol dolgoztak. Mindezek miatt az egykori szaktudásbázis csorbult, így az intézmény felélesztésére közvetlenül olyan módon nincs lehetőség, hogy a szétszéledt szakembereket és osztályokat összerakjuk egymással, mint egy puzzle elemeit. Új szakembergárda kiképzése költséges és nagyon nehéz feladat, főleg akkor, ha az adott terület szaktekintélyei már rég nyugdíjba vonultak.
Ezért is dönthetett úgy a kormány, hogy az ingatlant felújító, nevelési-oktatási célú beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűvé nyilvánította a napokban. A terület 18,3 hektáros részét a Közép-európai Oktatási Alapítvány kapja meg, amely nemzetközi, angol alapnyelvű középiskolát működtet majd itt, a tervek szerint 2023-tól.
Ezek mellett nem felejtjük el, hogy az OPNI az egészségügy terén az ország történetében milyen nagy hatású mentális erőtérrel bírt, számunkra az emlékezés példaértékül szolgál.
Beszélgetés Dr. Olajos Bélánéval
Mikortól dolgozott az OPNI-ban?
1983-ban kerültem az OPNI-ba. Az intézmény akkoriban fénykorát élte, több kutatólaboratórium működött , alakultak újak is, pl. a farmakokinetikai laboratórium, ahol munkámat én is megkezdhettem. (A farmakokinetika a gyógyszer szervezeten belüli útjával foglalkozó tudományág.) Kezdetben egészen kis helységben indultunk. A laboratórium vezetője Dr. Sztaniszláv Dániel két asszisztenssel dolgozott, illetve velem együtt egy gyógyszerésznő látta el a feladatokat. Nagy műszeres vizsgálatokat végeztünk; a gyógyszerek mennyisége úgynevezett gázkromatográffal és nagy hatékonyságú folyadékromatográffal különböző oldatokból, vérből kerültek kimutatásra. Alapvetően én a szervetlen kémia területéről jövő vegyész voltam, úgyhogy a kezdeteknél át kellett állítanom a gondolkodásmódomat a szerves kémiára, és azon belül a gyógyszertanra. Jól emlékszem; a főnökömtől már az elején elhangzott, hogy itt azért „elvárás” a doktori megléte. Ezt igen komolyan vettem, s meg is védtem aztán a doktori disszertációmat.
Más intézményekkel volt együttműködés?
A gyógyszergyárakkal egészen kiváló, speciális kapcsolatunk volt, rendszeresen kaptunk kutatói megbízásokat azzal a céllal, hogy a náluk kifejlesztett új gyógyszerek koncentrációját, illetve farmakokinetikáját mi határozzuk meg. Vagy olyan is előfordult, hogy gyógyszerek összehasonlítását végeztük. Bevett gyakorlat, hogy amikor egy ismert gyógyszernek az ideje lejár, melyet az eredeti gyártó kötött ki, akkor felszabadul az, hogy bárki gyárthatja ugyanazt a gyógyszert némi változtatással (generikum). Ilyen esetekben ki kellett mérnünk, hogy az új gyógyszer azonos értékű-e az eredetivel.
Voltak-e személyi változások?
Később a főnököm más területre ment át, és én kaphattam meg a farmakokinetikai laboratórium vezetését. Így a felelősségem is nagyobb lett. Sajnos az asszisztencia terén nagy volt a fluktuáció. Mindig újra kellett kezdeni az újabbakkal a betanítást, de mindig megbirkóztunk a nehézségekkel. Nemcsak kutatással, hanem diagnosztikával is foglalkoztunk. Például az epilepsziában szenvedőknél folyamatosan nyomon követtük az egyes páciensek vérében található antiepileptikumok mennyiségét, jótékony hatását vagy hiányát. Ha a páciens vérében nem találtuk ezeket, akkor nem szedte be.
Milyen jelekből lehetett következtetni, hogy az OPNI bezárásra kerül?
Amikor szóba került, hogy az OPNI-t be fogják zárni, akkor összevontak minket a diagnosztikai laboratóriummal. Annak lettünk egy részlege, közös irányítás alatt. Ebben az időszakban, a nagy laborban én is végeztem a leletek validálását . A bezárás utolsó pillanatáig ott dolgoztam, hiszen a laborok felszámolásában, összepakolásában is részt kellett vennem. A mi részlegünk több kollégával együtt az Országos Idegsebészetre került.
Jól kijöttek egymással a kollégák?
Mint említettem, az asszisztenciánál nagy volt a fluktuáció. Én nem vagyok jó emberismerő, de volt egy nagyon kedves kolléganőm, barátnőm, akivel most is tartjuk a kapcsolatot, ő segített nekem mindig az újaknak a felvételében. Nagyon jó szeme volt, néha ki is derült, hogy az én jóhiszeműségem nem mindig váltotta be a reményeket. Természetesen azért három hónapos próbaidő alatt, ha kölcsönösen nem feleltek meg egymásnak a felek, akkor el lehetett szépen búcsúzni egymástól. A stabil, állandó munkatársakkal, az osztályokkal nagyon jó kapcsolatot ápoltunk. Mi ugyan betegekkel személyesen nem találkoztunk, de a vizsgálatkérőlapokat a szükséges információkkal mindig megkaptuk, amelyek alapján tudtuk értékelni a kapott eredményeket. Lehetett az orvosokkal is konzultálni. Kölcsönösen becsültük és tiszteltük egymást. Különböző bizottságokban vitattuk meg a főbb kérdéseket. A műszaki bizottság tagjaként a beszerzésekhez és selejtezésekhez fűződő észrevételeimet gyakran meghallgatták. Nagyon szívesen emlékszem vissza, azokra a hosszú évekre, amelyeket az intézetben tölthettem, nagy fájdalommal vettem búcsút.
A betegek nagy része hova került?
Csak hallomásból tudom, hogy nagyon sok beteget a Nyírő Kórházban helyeztek el. Az intézet azért volt hiánypótló, mert itt egységet alkottak, s egymásra épültek a különböző szakmák, szakterületek. Itt olyan teamek dolgozhattak együtt, akik egymást egészítették ki. Mindezekhez háttérként nagyértékű diagnosztikai háttérpark / CT, MR, EEG stb./ állt rendelkezésre. Ez szűnt meg.
A bezárás után a betegeknek kezelésre több helyre kellett menniük. Viszont Lipóton mindent „egy füst alatt” lehetett elintézni. Aztán nagyon sok pszichiátriai beteget, akiknek kórházban kellett volna maradniuk, a hűvösvölgyi villamos végállomás körül lehetett látni bolyongani, ezzel járt a pszichiátriai kezelésre szoruló emberek kezének az elengedése.
Azt mondták, hogy a 2000-es évek elején 20 milliárd Ft-ból helyre lehetett volna hozni az épületet.
Milyen kár, hogy egy nagy múltú intézménynek ilyen véget kellett érnie.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.