A Hidegkúti Hírek augusztusi számában foglalkoztunk Botos Katalin közel múltbeli írásával, Semmi sem stimmelt, stimmel címmel.
Írásában a gazdaságpolitikus a kapitalizmus, a politikai gazdaságtan természetrajzát, illetve annak rövid fejlődéstörténetét, – a kialakulástól kezdve, – összegzi. Az egyetemi tanár, egykoron az Antall-kormány bankügyekért felelős tárca nélküli minisztere, a Magyar Nemzet megjelent számában „A magántőke civil kontrollja” címmel jelentette meg gondolatait. Ugyanakkor újabb írását, mely a „Kilábalás a gazdasági nehézségekből – Egy biztos: a pénzügyeket tekintve csak széleskörű összefogással érhetünk el eredményt” címet viseli, is nagyító alá érdemes lenne tenni.
Írása többszöri figyelmes elolvasást igényel. Bár igen közérthetően írja le a bonyolult problémát, mégis azt gondolom, hogy alapvető közgazdasági ismeretekkel kellene rendelkeznie az olvasónak, hogy megértse a leírtakat. Ennek hiányában, – mert sokan vagyunk így, – pontosan az az áhított összefogás nagyon nehezen fog összejönni. Most csak távirati stílusban és formában bemutatva, például ezen összefüggések is nehezen értelmezhetők, úgy mint;
…a költségvetési deficit aggasztja a külföldi hitelezőket, és ez erősen megdrágítja a deficitbe csúszó országoknak adott kölcsönöket. Ennek árát a költségvetésből kell megfizetni, ami növeli a deficitet. A kis, nyílt országok ezt nem tudják saját pénzteremtéssel fedezni, mert a külföldi hiteleket devizában kell megfizetni. A magasabb hitelköltségek kétségbeesett devizahajszolásra vezetnek, s ez rontja az adott valuta árfolyamát. Ezen keresztül nő az importált infláció. Ördögi kör! Romlik az a mutató, amit a pénzpiacok figyelnek.
Természetesen a továbbiakban azért ki is fejti a fenti mechanizmust, – valamilyen szinten segítve ezzel a megértést, – amelynek „kordában tartását” a Magyar Nemzeti Bank mindenkori hitel – és kamatpolitikájával lehet befolyásolni.
A külföldi pénz (valuta) és belföldi deviza (a forint) egymáshoz kialakuló árfolyama, s ennek hatása, majd a hitelfelvétel, a kölcsönnyújtás, illetve ezeknek a befolyásuk a lakossági fogyasztás piacára, a beruházások alakulására megannyi problémát vet fel. A működtetésükből származó pénzek felhasználásának újraelosztása, a kifizetendő bérek, nyugdíjak nagyságának kérdése, a kamatstop, az ársapka, s mindezek bonyolult, egymásra történő kölcsönhatásáról írottak „kibogozása” azonban így sem kis feladat, az e témában képzetlen ember számára. De többszöri elolvasás után akár sikeresek is lehetünk.
Botos Katalin is elismeri ezt, amikor azt írja, hogy „Nem hiszik el az emberek, hogy bizony, nem lehet a múltat végképp eltörölni. Nagyon nehezen értik meg azt is, hogy a deviza nem hazai valuta, és az abban fennálló problémák mindig árfolyamzuhanáshoz vezetnek, ami viszont drágítja a kölcsönöket, növeli a belső inflációt, sodor a csődbe.” Korábban, pedig leírja, hogy ennek az árfolyamzuhanásnak mérséklésére „ A külföldi betétek elhagyják a bankrendszert. A hazai pénzt is, ha az konvertibilis, sokan átváltják külföldi valutára, mert úgy többet hoz.” Ezek után a következő körben a hitelfelvétel még drágább, a kölcsön visszafizetés annak szűkebb megtermelési lehetőségei miatt még egyre nehezebb. A spirál beindul, a kör ördögi körré válik.
A kilábalásra a diagnosztikája és a javasolt megoldása, amely értelemszerűen nem lehet más, mint;
Most elsősorban a hazai piaci szereplők erkölcsén van a hangsúly az infláció elleni küzdelemben: mennyire használják ki a helyzeteket a maguk hasznára, de sajnos sokszor nem a haza javára. A társadalmi megítélésnek és a piacnak ebbe az irányba kellene hatnia. Kényszerítően. Ne legyen társadalmilag elfogadott a sokszor jogszerű, de erkölcsileg kifogásolható magatartás.Szolidaritás, szolidaritás, szolidaritás! ……………. Nagyon sok nagy feladat áll előttünk. Egy biztos: csak összefogással érhetünk el eredményt.
No, hát ez az, – az összefogás megteremtetődése, – ami miatt súlyos kétségeim vannak. Nem azért, mert tudatosan nem teszünk meg érte mindent, avagy éppen nem is akarjuk. Sajnos ehhez előbb meg kellene értenünk, mint ahogy írtam a fenti bonyolult közgazdasági folyamatokat, összefüggéseket. És azokon nem vitatkozva, azokat mindenki által elfogadva, ezután következhetne csak a széleskörű társadalmi összefogás megteremtése, megteremtődése. Addig maradnak az egyéni kérdések.
Nekem is van egy régóta felvetett, foglalkoztatott kérdésem. Az adósok névsorát mindig nyilvánosságra hozzák, és ezzel szemben a hitelezők mindig csak inkognitóban figyelik, majd leminősítik, alkalomadtán felminősítik az adósokat. De kik a hitelezők, honnan van pénzük a folyamatos hitelezésre? Miért mindig a láthatatlan, az ismeretlen „ugyanazok”? Kérjük a névsorukat, a névsort!! És a pénzük eredetét, hogyan lehet az, hogy ők mindig tudnak hitelezni, ők mindig a hitelezők, de nem tudjuk, hogy kik ezek, s miből hiteleznek!! Bezzeg az adósok nevét dobra verik, – gondolom, hogy pont ezek a dobra verők a hitelezőink, nekünk az adósoknak. Mondhatni demagóg hozzáállás ez. De sokan vagyunk így ezzel a kíváncsisággal. No, és ők, a hitelezőink vajon mit szólnak Botos Katalin javasolt megoldásaira? Tetszik – e nekik mindez „kényszerítően”? A külföldi multik, háttér hatalmak, – amelyek jól beágyazottan a hazai piac szereplői is, – erkölcse valóban majd önként változik-e „a haza, (hazánk) javára”? Megannyi felmerülő, tisztázandó, elszámolandó kérdés…..
Az erkölcs, az egyéni erkölcs és a társadalmi erkölcs megváltozása nagyon hosszú folyamat, az azonnali lépések megtételére nem alkalmas, a „természeténél fogva”. Persze hozzá kell kezdeni – közhelyszerűen- minél előbb, annál jobb. S én sem hiszem, hogy a múltat végképp el lehet törölni, de szerintem nem is szabad…
