Világháború kitörésétől tart a kormány alcím alatt a HÍR TV Napi aktuális című műsorában (2023-03-03) Ötvös Istvánnal, történésszel beszélgetett a műsorvezető. A jelenlegi világpolitikai helyzet és az I. majd a II. világháború előzményeinek hasonlóságairól, párhuzamairól folyt a polémia, ahogy egyre gyakrabban hallunk, látjuk ezt, olvasunk erről a felelős médiában, mint egy utolsó előtti figyelemfelkeltő segélykiáltásként. Tegyünk, mindenki tegyen valamit az elkerülésére… (Lásd. „A történelem az élet tanítómestere” – „Én vagyok az út, az igazság, és az élet.”)
Olvasom a Magyar Nemzetben Radnóti László „Hatvan éve is borotvaélen táncolt a világ” c. nagyszerű tárcáját a kubai válságról. Az amerikai védelmi miniszter, Robert McNamara így emlékezett vissza 1962. október 27-re: „A Potomac fölött gyönyörű naplementét láttam. Vajon megérem-e holnap ugyanezt? – kérdeztem magamat.”
Én 1962-ben másodikos gimnazistaként, 1956 rémisztő és sohasem elfelejthető képei után, talán éppen a történelem óráimra készültem, s nem rettegtem, nem féltem, mert nem tudtam semmiről. Nem tudtam, mert a kádári információs világ elzárt mindent előlem, és életkoromnál fogva is akkoriban legfontosabb az volt számomra, hogy az aznapi történelem órán jól feleljek az 1848-as szabadságharcból. Persze hallottunk valamit, hogy „azok az amcsik valamit csinálnak, és az oroszok ezt nem hagyják”, de ennél többet nem tudtam a világ folyásáról. Csak azt, hogy amiről egyáltalán tudhatok, az sem igaz. Akkor meg mit tehettem csak, mint készülni a történelem órára. Természetesen arra sem gondoltam, gondolhattam, hogy most a 76. életévemhez közeledve tudhatom meg név szerint, hogy akkor mi történt percről percre a fejem fölött, az „én bőrömre is kockáztatva”, és nem kockáztatva. Volt két ember, aki tett is a világért, többek között értem is, hogy most leírhatom ezeket a köszönő sorokat, miközben a világ hatalmasságai játszadoztak, és rettegtek játszadozásaik esetleges következményeitől, mint például Robert McNamara.
1962. október 14-én a koreai háború veteránja, Richard Heyser őrnagy U–2-es típusú gépével Kuba légterébe repült. Akkor ez a sugárhajtású, de határozott ideig vitorlázó üzemmódban is működőképes kémrepülő volt a legkorszerűbb a világon. Reggel fél 8-kor az amerikai felderítőpilóta 21 ezer méteren suhant, és bekapcsolta 91 centiméteres objektívvel szerelt kameráját. Tizenkét perc alatt átrepült a trópusi sziget fölött, több mint ezerméternyi filmet forgatott, amelynek képanyaga a szakemberek elemzése után sokkolta az amerikaiakat, akiknek voltak ugyan vegyes információik arról, hogy a szigeten valami bűzlik, de nem voltak abszolút megbízható bizonyítékaik. Heyser őrnagy most szállított ilyeneket. Maga sem gondolta, hogy amikor elindította felvevőgépét, ez a mozdulat a Föld lakóit a harmadik világháború küszöbére sodorja. Az általa készített film lett ugyanis a kubai válság közvetett kiváltója. Bizonyítékul szolgált immár, hogy a Szovjetunió közepes hatósugarú, atomtöltetű rakétái a silókban csak az indításra várnak.
Ha Heyser őrnagy azon tizenkét perc alatt nem „szolgáltat” döntő bizonyítékot az orosz atomrakétákról, az oroszoknak is, nem csak Amerikának, akkor nem lett volna történelmi idő az oroszok visszavonulására. Megkezdődhettek a tárgyalások… mielőtt az oroszok kedvet kaptak volna az atom gomb megnyomására… De a másik oldalon is van egy másik név.
Tizenhárom nappal Heyser repülőútja után, azaz október 27-én egy másik katonatiszt ugyancsak világtörténelmi jelentőségű tettet hajtott végre Kuba partjainál. Vaszilij Arhipovnak hívták. A B–59-es tengeralattjáró másodkapitánya volt. A tengeri blokád megsértése miatt órákon át üldözték az amerikai torpedórombolók a szovjet B–59-est, és a felszínre akarták kényszeríteni. Robbanások rázták meg a tengeralattjárót. A legénység néhány tagja elájult halálfélelmében. Miután az első kapitány és a fedélzeti tüzérparancsnok már megegyezett abban, hogy atomtöltetű torpedót lőnek ki egy amerikai rombolóra, Arhipov háromszor is határozottan ellenszegült. A támadáshoz mindhármuk egybehangzó igenje kellett. „Ez megváltó tett volt” – írta negyven évvel később egy amerikai történész.

Ma az információs világban már más, és több is a tudásunk, a lehetőségünk, ha nem is vagyunk közvetlen döntési helyzetben, mint Heyser, vagy Arhipov, de a Robert McNamara félék sem rettegnek. A mai hatalmasok úgy néz ki kevésbé mérlegelnek, mint elődeik, csak játszadoznak tovább. Ne engedjük őket arra, hogy a világháborúk sorszáma eggyel növekedjen, mert azt mi már nem fogjuk elolvasni.
Köszönöm a számomra eddig ismeretlen Heysernek és Arhipovnak, hogy ma leírhattam ezeket a sorokat, és nem különben Radnóti László újságírónak az olvasnivalóját, avagy Ötvös Istvánnak emlékeztetőjét, akik talán egy picivel előbbre vitték, viszik a békesség útján annak megteremtését. Ne felejtsük, hogy Ferenc pápa és a magyar kormány is ezen az úton jár, s nem vagyunk egyedül.