Az eszkatologikus ünneplés – melyben az Úr halálát hirdetjük és hittel valljuk az Ő föltámadását, várva eljövetelét – az eljövendő dicsőség záloga, melyben a mi testünk is meg fog dicsőülni. Üdvösségünk emlékezetét ünnepelve erősödik bennünk a test föltámadásának reménye és a lehetőség reménye, hogy szemtől szembe újra találkozhatunk azokkal, akik előttünk jártak a hit jelével. E horizonton a Szinódusi Atyákkal együtt szeretném emlékeztetni az összes hívőket az elhunytakért mondott közbenjáró imádság fontosságára, különösen az értük fölajánlott szentmisékben, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az ünnepelt és imádott Eucharisztiában rejlő eszkatologikus dimenzió újrafölfedezésével segítséget kapunk utunkon és megerősítést a dicsőség reményében. (vö. Róm 5,2; Tit 2,13)
Imádság az elhunytakért
XVI. Benedek pápa sacramentum caritatis kezdetű szinódis utáni apostoli buzdítása a püspökhöz és a papokhoz, a szerzetesekhez és szerzetesnőkhöz, és a világi krisztushívőkhöz az eucharisztiáról, az egyház életének és küldetésének forrásáról és csúcspontjáról
A fenti kiemelt gondolatok nyomán próbálom értelmezni Péguy állította reménység misztériumát, amelyet félre is lehet ismerni, és problémává lehet alakítani abban az esetben, ha a „reménységet vágyként kezeljük”. Gabriel Marcel szavaival élve; ilyenkor „objektív valóságot elferdítő” illúziókba keveredünk, ráadásul ekkor még „érdekünkben is áll félreismerni a valóság igazi jellegét”.
A keresztény hívő ember a remény útjának választásával jut el földi élete után a testi feltámadáshoz, amely utóbbi számára az objektív valóságot jelenti. Az objektív valóság többek között abban testesül meg, hogy „szemtől szembe újra találkozhat(unk) azokkal, akik előttünk jártak a hit jelével”. Gyakran összekeverjük a reményt a vággyal – amelyet az ember igen könnyen és igen sokszor felcserél –, mert nem tisztázta magában, s nem is érzi, hogy a kettő között óriási a különbség, jobban mondva a két megközelítés egészen más. /Valaminek a reményében az nem más, minthogy valamit remélve vagy bizonyosra véve, míg a vágy hiányérzet kielégítésére való erős lelki törekvés – a Larousse enciklopédia címszavai szerint/. A felcseréléstől és elcseréléstől függetlenül azonban az objektív valóság mindig bekövetkezik, azaz a testi feltámadás megtörténik azoknál, akik a „hit jelével” élnek és éltek. Akik viszont a remény útja helyett a vágy útján lépkednek, másképpen fogalmazva nem éltek-élnek a hit jegyében, így az „objektív valóságot elferdítő illuzórikus ítéletekbe” esve nem ismerik fel az egyedüli valóságot. Ha hiszünk, akkor feltámadunk!
„Csak” egy(fajta) valóság létezik a hívő ember számára; a testi feltámadás a remény útjának választásával. A másik esetben is ugyanaz a valóság, de ezt a valóságot; a testi feltámadást az az ember nem kapja meg, aki a vágyon keresztül – a valóságot elkerülve – immáron az illúziók világába téved. Az illúziót a vágy okozza, ennek pedig egyenes következménye az, hogy a reménység misztériuma közönséges problémává degradálódik. A probléma magyarázatát pedig nem sikerül megtalálni, mert az illúzió az egyetlen valóságot, a feltámadás lehetőségét tagadja.
Gabriel Marcel szerint világunkból a misztériumot kiiktatni annyit jelent, mint a létezés örök érvényű körforgását megszakító történések – a születés, a halál – esetében az áltudományos kategóriát alkalmazni, amely értelmezése szerint egy olyan degradált racionalizmus maradványa, amelyben az ok magyarázza az okozatot. Azt írja, hogy az ilyen világban végtelen számú probléma létezik, mert az okokat nem ismerjük.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.