Elszólta magát? Avagy elszólta magát…….

A magyar lakosság nyolcvan százaléka vélte úgy az elmúlt év végén, hogy rossz irányba haladnak a dolgok az országban.

Úgy néz ki, hogy Gajdics Ottó „elszólta magát” írásának első mondatában, – egy közvélemény kutatásra hivatkozhatott, – mert így folytatta tovább;

Sovány vigasz, de máshol sem sokkal jobb kortársaink közérzete, a franciáknál kilencven százalék mondta azt, hogy minden rossz, a világátlag pedig hatvanhárom százalék. A magam részéről egyébként röhejesnek tartom az ilyen felméréseket, amelyek sem az okát, sem a megfontoltságát nem vizsgálja a válaszoknak.

– így azután nem saját „kútfejéből vehette” a számszerűsített adatokat…

Ugyanakkor semmi nem akadályozta meg abban, hogy a továbbiakban több mint féloldalon nagyon is komolyan kifejtse a saját maga által összegyűjtött és elemzett okokat. Nos, nekem pont ezekkel, az ily módon történt „felmérésekkel” van a problémám, s nem csak Gajdics Ottóénál. Főként azokban az esetekben, amikor a mások által elvégzett munkák forrásmegjelölés hiányával vannak megjelentetve. Ilyen „ismeretterjesztő” jellegű írásnak elengedhetetlen része, kell hogy legyen a hivatkozás. Hiszen az olvasónak igénye lehet, és van is az egész probléma mélyebb szintű megismerésére. Amikor ilyen súlyos individuálpszichológiai, avagy éppen szociálpszichológiai témakör kerül a sajtó asztalára, akkor legalább illene az embereknek elhelyezniük az egész mondanivalót valamilyen szintű szakmai megalapozottsággal. Azaz én, a magam részéről komolyan veszem a tudomány ezen ágait, s nem tartom a kidolgozott, alkalmazott elméleti alapokra felépített, fáradtságos felméréseket, módszereket egyáltalán nevetségesnek. Egyébként az ilyen jellegű közérzet felmérések során annak az okára, sem „fontosságára” nem kérdeznek rá, mert ez például lehet egyszerű telefonos megkeresésre feltett csak egyetlen eldöntendő kérdésre /az igenekre és a nemekre/ adott válaszok számszerűsítése. Ez nem más, mint csak az adott érzelmi állapot felmérése egy adott pillanatban. A később megismételt, más-más időpontokban elvégzett, hasonló egyszerű felmérésekből adódó összevetésekből a trendekre következtethetnek, amely viszont akár már „fontossá” is válhat egyeseknek….

Ezt látjuk manapság a folyamatosan nyilvánosságra hozott, balliberális közvélemény kutatók munkája során, amikor arról beszélnek, hogy „ha ma lenne a szavazás, akkor hány szavazatot kapnának az egyes pártok.” Ezen semmit nem mondó adatok még csak nem is közérzet mérések, hanem csak áttételesen is befolyásolási célzattal készülnek. (Nem az adott pillanatban az érzelmi állapot ismeretét kell megnyerni, hanem a szavazás napján a szavazást. Sajnos a demokrácia játékszabályai szerint sokaknál ilyenkor is a pillanatnyi érzelemviláguk dönt.) Mert, „az individuálpszichológia – amely nem jelent mást, mint az egyén és a társadalom viszonyának, összeütközéseinek vizsgálatára alapozott mélylélektani irányzatot, – avagy egy másik, a szociológia felségterületéről érkező interdiszciplina; a szociálpszichológia – ahol inkább a társadalom, és ahhoz kötődő ideológia dominál – is az individuum gondolkodásához, mint központi maghoz köthető.” ^[1]Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kézi szótára. 343.o. https://www.parlando.hu/2022/2022-1/Erdosi-Boda_Katinka.pdf E területeken való mérések, elemzések már sokkal bonyolultabbak, költségesebbek, s természetesen így megbízhatóbbak, s az okok felderítése miatt használhatóbbak is. Ilyenkor az időben stabilabb gondolkodást derítik fel a szavazópolgár esetén, és ennek eredményeit, az ebből származó trendeket már mindenkinek komolyan kellene vennie.

Szóval Gajdics Ottó a Magyar Nemzet Vélemény – ŐRZŐK LÁZADÁSA – rovatában; a „Járványosan terjed a rossz közérzet – Olyan hangulatot gerjesztenek, hogy azok is kénytelenek panaszkodni, akiknek semmi bajuk” cím alatt hosszan kifejti és cáfolja a rossz közérzetünk mibenlétét, illetve miben nem létét, mindezt abban a relációban, – ahogy írja; – „Felmerül a kérdés, miért hisznek többen az ellenzék károgásának, mint a saját szemüknek?” Természetesen az „obligát (szokásossá vált) területeknek” a megkerülését ő sem hagyhatja figyelmen kívül. Sorba veszi az egészségügy, az oktatásügy, az igazságügy („az országot szétlopták”), a pénzügyi kérdések egész sorát, a vádakat és cáfolataikat, az „egy ordas hazugságot használ a balliberális ellenzék az elkeseredettség és reménytelenség terjesztésére” kontextusában. Majd visszatérve a felmerülő alapkérdésére meglepő módon ezt írja:

Ha mindezt összerázzuk, akkor iszonyatosan sötét képet láthatunk a szemünk elé kényszerített politikai kaleidoszkópban……..Borzalom. Itt nem lehet élni, innen csak elmenni lehet. Így már érthetőbb az idézett felmérésből tükröződő össztársadalmi elkeseredettség, de továbbra sincs válasz arra, miért hisznek sokan inkább a károgóknak, mint a saját szemüknek. Bármilyen furcsa, az ok az irigység. Pontosabban a mások irigységének következményei­től bennünk lévő félelem. Ha egy-két magyar összehajol, szinte kötelező mindenre panaszkodni. Senki nem tud őszintén lelkesedve az örömeiről, sikereiről beszámolni, mert azzal olyan mértékű sárga irigységet tudna kiváltani társaiból, amit azok agressziónak érzékelnének, és mindenki fél attól, hogy az agresszió agressziót szülve megtorlást eredményez.

Összerázzuk, kényszerített politikai kaleidoszkóp, ok az irigység, bennünk lévő félelem,stb., illetve az ezek után következett teljes gondolatsorral, – a panaszkodással együtt járó következmények; öröm, agresszió és más érzelmek, cselekvések ilyen megközelítésében, – én nem tudok azonosulni. A címben szereplő kitételt,- „mivel hogy azok is kénytelenek panaszkodni, akiknek semmi bajuk”, – pedig nem is tudom értelmezni, merthogy felmerült bennem, hogy „általában” nem kényszer hatására panaszkodik az ember, de akkor biztosan nem, ha nincs semmi baja…  Nem látom át, hogy mindez „az idézett felmérésből tükröződő össztársadalmi elkeseredettség” miként kapcsolódik egyáltalán egymáshoz, és valóban fennállnak-e, illetve hogyan valósak a közölt számok? Még akkor sem, ha a szerző másodszor is hivatkozik valamiféle felmérésre. A nettó ellenpropagandát, legalább is annak hangvételét – a cikk befejezéseként, – igen csak nehezményezem;

„…az orránál fogva vezetett fideszes birka, aki bárgyún követi a vezér­ürü kolompját. Mondják ezt azok, akik orruknál fogva vezetett, eddig összefogáspárti, manapság pedig tiszás birkák, és nem elég, hogy bárgyún követik az összevissza hazudozó vezérürü repedtfazék hangú búbánatos kolompját, még rettenetesen rosszul is érzik magukat közben

Nincs fideszes birka, sem tiszás birka, még a magyar helyesírás szerint sem. (A javító program is aláhúzza ezeket a jelzős mondatrészeket.) Zárójelben jegyzem meg, és ismétlem meg, hogy szeretném megismerni – (legalább az elérhetőségét, címét) – azt a bizonyos, s hivatkozott közvélemény kutatási tudományos „felmérést”, amely többek között attól lenne elvárhatóan tudományos, hogy az okot és az okozatot direktben is összekapcsolja. Ezek bizonyosan individuálpszichológiai és szociálpszichológiai kutatások. (Már csak azért is, mert már egy harmadikat Gajdics Ottó publicista is hiányol.) Egy mélyebben érdeklődő olvasó erre joggal igényt tarthat. A cikkének a legelején így ír, – hiányolva a harmadikat, – s amely feltehetőleg valamilyen módon közvetve, de őt is inspirálta egész írásában;

Sokkal izgalmasabb lenne például, ha tudományos eszközökkel feltárná egy hozzáértő tudóscsoport, milyen károkat okoz a társadalom egészében a „tudományos mindenszarizmus”, vagyis a tartós sikertelenségtől frusztrált ellenzéki pártok azon kommunikációs technikája, amivel azt próbálják folyamatosan elhitetni, hogy itt minden rossz, minden összeomlóban, itt nem lehet élni.

Konklúzióként; 2/3-nyi választópolgár volt, van, és reményeink lesz 2026-ban is. Természetesen ne felejtsük el azt sem, hogy majd tényszerűen, és „tudományosan” kell bizonyítani, hogy most mennyi van. És reméljük, hogy tényszerűen majd megint 2/3 is lesz. De ezért még sokat kell mindenkinek dolgoznia, s nem hinni el egyetlen szavát sem a „közérzetrombolónak”.