Tudatmódosítás kontra hermeneutika (1. rész)

Az alábbiakban nem egy könnyű olvasmányra hívjuk olvasóinkat, most amikor Dilthey „A hermeneutika keletkezése, és A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban” című tanulmányainak összehasonlító elemzésének sorait ajánljuk figyelmükbe, két részben. Korábban a Magyar Nemzet egy tavaly év végi számában Jeszenszky Zsolt szépen körbe járt egy már akkor is figyelemre méltatott és hivatott témát, – „Az elit célja a totális tudatmódosítás – ÉN CSAK LEÍRTAM… – A közösségi médiától függve csak impulzusokra reagálunk, nem gondolkodunk.”   címmel – megjelent írását akkor szemléztük is.

A kommunikáció, a manipuláció oldaláról, a tudatmódosításról szóló munkájával mélységében foglalkoztunk a Hidegkúti Hírekben, ”Az új évi fogadalmaink margójára – a tudatmódosítás mechanizmusa” szemlézésünkben. Már akkor jeleztük, – a téma érdekessége és fontossága miatt, – hogy egy másik tudomány is, a hermeneutika tudománya is sokat tehet ilyen irányú „felvilágosításunkban”. A következőkben kísérletet teszünk e téren egy rövid összefoglalóra, a folytatásban Dilthey két tanulmányának összehasonlító elemzésével is.

Rögtön az elején érdemes általánosságban feltennünk a kérdést, hogy mi a tudomány és a szellemtudomány? Tudomány az, amely olyan módszert használ a világ és az ember megismerésére, amely alapvetően két dolgon: a megfigyelésen, és a megfigyeltek megértésen alapul.
A tudományos tevékenység megfigyeléssel (észleléssel) kezdődik. Ha nem megfigyelésen, észleleti tapasztalaton nyugszik tevékenységünk, akkor az nem lehet tudományos. A tudományos megfigyelés tehát csak a tiszta észlelésen nyugodhat, nem hatja át semmilyen képzet, érzés és szándék. Előítéletmentes, hiszen csak észlelés, ebben még itt nem lehet ítélet. A természettudományos kísérleti megfigyelések alatt fizikai eszközökkel és műszerekkel végzett megfigyeléseket értünk, de saját érzékelő képességünket is használjuk hasonló módon, mint a fizikai berendezéseinket. Erre a megállapításra mondhatjuk hétköznapiasan, hogy kulcs a szellemtudomány megértéséhez s jogosultságának belátásához.
  Általánosságban a természettudományok képviselői azt mondják, hogy érzékelésünk feltétlenül szubjektív, de ez viszont durva előítélet. A szellemtudományok művelői azt tartják, hogy érzékelés során sokszor csalatkozunk, de ezt nem az észlelő képességnek kell tulajdonítani, hanem a hibás gondolkodásnak. Az érzékelés ezért sokkal objektívebb, mint ahogy a természettudományos világ gondolja.
Ezzel érintjük már a megismerés lényegét is. A mindennapi életben is valamit csak gondolkodással ismerünk meg, a tudományos életben a gondolkodást módszeresen is használjuk. A megfigyelés során a kísérlet is módszeres, amely azt jelenti, hogy nem csapongva, nem véletlenszerűen végezzük, hanem a valóságot megragadva, valamely logikát elfogadva, és teljes tudattal. Csak ez után igyekszünk megmagyarázni a megfigyelt vagy tapasztalt jelenségeket a magyarázó jellegű elmélet vagy modell jósága alapján, és használhatósága pedig a beválásán múlik. Azaz a magyarázat újabb és újabb – múltbeli vagy jövőbeli – megfigyelésekre való alkalmazhatósága azt jelenti, hogy a valóságot valamilyen szinten helyesen ragadta meg. /Ha csak keveset tud megmagyarázni, akkor nem illeszkedik eléggé a valósághoz, valószínűleg részben vagy teljesen hibás./
A szellemtudomány is megfelel a fent jellemzett tudományos kritériumoknak.
  A szellemtudomány nemcsak az anyagi természet –ahogy azt a természettudományos megközelítés teszi -, hanem az egész világmindenség megismerését tűzi ki célul. Ezt azonban nem csupán érzéki megfigyelésekre alapozza, mint a természettudomány, hanem elsősorban úgynevezett érzékfelettiekre. A kizárólag az érzéki dolgokra irányított megfigyelés alapján nem lehet fogalmat alkotni olyasmiről, amiről a szellemtudomány az érzékfeletti megfigyelések alapján beszél.

  Dilthey a tudományos világba egy új irányzatot hozott be, a szellemfilozófia egyik atyjaként. A szellemtudományok – a humán tudományok – úgy kapnak teljes elismerést, hogy a természettudományok már ismert módszertanai mellé, önálló módszertant dolgoz ki. Ennek a módszertannak két központi eleme a történelem és a megértés.

  Nézzük előbb Diltheynek a megértésre vonatkozó gondolatait. A hermeneutika nem más, mint az értelmezés tudománya, és Hermész isten nevéből a közvetítésre utal, az értelmezés elméletét, tudományát jelenti. A hermeneuin görög szó = vezetni, értelmezni, magyarázni fogalmakat takarja, az értelmezés tudományos módszertanát foglalja magába. Kezdetben az ókori szövegeknek a szószerinti és csak a beavatottak számára érthető misztikus jelentésének magyarázatát jelentette ez a fogalom, majd a filológiai hemeneutika megjelenésével a szövegértelmezéseket a betű szerinti, az allegorikus, a morális, és az analogikus jelentések négy rétegszintjén végezték a filológiai hermeneutikai képviselői. A modern hermeneutika művelői, mint F. Schleiermacher és Dilthey már az alkotó egyéniség intuitív megértését tette előtérbe, az élményszerű, érzelmektől áthatott megértés és a rendszerező, viszonyító értelmezés egységét hangsúlyozza ki, de a harmadik filológiai összetevő az alkalmazás kimaradt az előbbi filozófusnál. Bár ő is kornak megfelelően a történelmi folyamatok, korszakok értelmezésére fordította figyelmét,- mint elsősorban történész -, erre vonatkoztatott, s a történetiség, a múltból származó szövegek értelmezési módszerét dolgozta ki. A gondolkodás maga is történelmi, nem idő fölötti. Gondolkodásunk „történelemben” mozog, s az akkori „történelmi hangulat” megértése is fontos, függ az emberi önértelmezés történetétől. A történelemben, mint vizsgálati terepen az ember fölfogja és megérti világát. A történelem megismerése az emberi önértelmezés különféle struktúrák szerinti megvalósulása. A filozófia ezen a területen lévő feladata e struktúrák megértése.

  Dilthey elsősorban pszichológus volt, és egész filozófiáját ez határozta meg. Természetesen ő is kiemelten kezeli módszertana kidolgozásánál a történelmet, de hangsúlyosabbá teszi a megértést. Módszertanának ez a két fő központi eleme.

  Amint láttuk, a természettudománynál a „természetet megmagyarázzuk”, addig a szellemtudományoknál Dilthey értelmezésében a „lelki életet megértjük”. A megértés nála az objektív értelmi alakzatok, a történelmi művek, és az értékek vonatkozásában értelmezendő. A szellemtudományok tehát „az élet objektivációjával” foglalkoznak, amennyiben az élet eseményeit fejezik ki, és megértésük útja az „átélésen” át vezet. A megértés tehát azonosulás, amely feltételezi az átélést. Az értelmezés valamilyen olyan „dolog”, amelynek pedig első lépése a beleélés, és ezt követően az utánképzés. / F. Schleiermachernél fordítva van; a történetiség vizsgálatát tartotta elsődlegesnek, és úgy tartotta ezen keresztül jutunk el az olvasóhoz kapcsolódó ismeretekhez, a „dologhoz”./  A beleélést a szöveggel történő találkozást jelöli, azt teljességgel megtöltve érzelmi, hangulati, élmény, benyomás,spontán reakció alapján. Az utánképzés már a beleélés értelmezett, értelmünkkel is átgondolt változatának tekinti. Az értelmezés pedig nem más, mint olyan élettevékenység, amely önmagunk megismerését szolgálja valami külső dolog által.

  A szellemtudományok igazi módszere, – amely nem elemző – megokoló, ahogyan a természettudományok módszertana az – hanem leíró- megértő, ahogyan a hermeneutika maga is az.

  A filozófus gondolkodását a szellemi háttere determinálja, így a hermeneutika célja nem lehet más mint, hogy az értelmező filozófus jobban értse meg a szerzőt, és szövegét önmagánál. „ A megismerés az Én felfedezése a Te- ben.” – írja egy helyütt, és ez alapján a megismerést párbeszédnek, dialógusnak tartja, amely a megismerő szubjektum és szöveg,  mint szubjektum között jön létre. A megismerő szubjektum alatt az alkotó individumot, avagy alkotás keletkezésének történelmi korszakait, stb. érti.