„A történelem az élet tanítómestere” – ezzel az ókori mondással indítja Csejtei Dezső írását a Magyar Nemzetben, Zweig tökéletes gyümölcse – Nincs új a nap alatt: a háború veszélyéről az 1910-es években és napjainkban címmel. Megjegyzem, hogy magas röptű esszéit mindig nagy figyelemmel kísértem, sosem voltak könnyű olvasmányok. Most sem várhattam mást, hiszen filozófiai mélységű gondolatai az utóbbi időben az élet (vitel) és halál nagy kérdéseit járták körbe.
Azonban az is igaz, – talán már két vagy három éve annak -, hogy a Magyar Nemzet hasábjain az ez idáig gyakran megszólaló filozófustól nem igen olvashattam. Legutolsó találkozásom során, a Halottak Napjára osztotta meg írásban sokrétű megközelítéseit. Akkor még nem sejtettem, hogy erről miért tud olyan megindítóan és szépen elmélkedni. Megkeresésemre, egy e-mailben szelíden kitért Klebelsberg Napi meghívásom elől, mondván, hogy már nehezen mozdul ki, tudományos munkáját is egyre nehezebben látja el.
Így ezek után nagy érdeklődéssel fordultam „Zweig tökéletes gyümölcse” alatt címmel megjelent sorai felé, tudván, hogy ilyen címmel íródottak nem lesznek szívderítőek. Stefan Zweig műveit én igazán sohasem kedveltem, így önéletrajzi művét, „A tegnap világa” címűt sem vettem kezembe, de fiatal koromban mély nyomokat hagyott bennem Sakknovella című TV filmje.
„A tegnap világa” c. kötetről Csejtei Dezső felvezetőjében ekképpen ír; „egyik megdöbbentő részét azok a fejtegetések képezik, amelyekben – több évtized távolából – az első világháborút megelőző időszak légkörét, hangulatát idézi meg; s épp ez a terület szolgálhat a mi korunk számára különös, megszívlelendő tanulságokkal, legalábbis azoknak, akik hajlandók tanulni a történelemből”. Majd Csejtei az akkori és a mai kor közti hasonlóságokat veszi sorra, szinte szisztematikusan. Másként fogalmazva tulajdonképpen a párhuzamokat „gyűjti ki” az eredeti műből, illetve „kommentjeivel” ellátja azokat.
Valóban tökéletes a hasonlóság, és rémisztő is egyben. S ha mindezek mellé odatesszük az idő koordinátákat, és nem tanulunk „a történelem (az élet) tanítómesterétől” még időben, akkor zweigi megfogalmazással élve, valóban beérhet a világ azon „tökéletes gyümölcsként” aposztrofált állapotába, amelyből „lassan a pusztulást is magában rejtő túlérettségbe fordul.”- Csejtei kommentjét is figyelembe véve.
Ugyanakkor Csejtei mindehhez azt is hozzáteszi, hogy „S a közelítő vég akkor is küldött, s most is küld jeleket a belőlük értő embereknek”. Zweiget idézve három hibáját, de inkább bűnét rója fel az emberiségnek, melyek óriási kockázattal, veszéllyel járhatnak egymás irányában.
Az egyik az eltúlzott optimizmus, mely szerint mindkét hatalmas úgy vélte, hogy
»az utolsó pillanatban majd visszariad a másik; így kezdték el a diplomaták a kölcsönös blöffjátszmát«
A második az ész egyoldalú középpontba helyezése az érzelem mellőzésével;
»ez az eltúlzott bizalmunk, hogy az ész az utolsó pillanatban józanul ‘megálljt!’ parancsol majd az őrületnek, ez volt egyszersmind a legnagyobb hibánk.«
A harmadik pedig a felelőtlen idealizmus, amely rokon lehet mindenfajta utópiával;
»közös idealizmusunk, a haladás által meghatározott optimizmusunk volt az oka, hogy a kölcsönösen fenyegető veszélyt nem ismertük fel, lekicsinyeltük.«
Ezt a fajta idealizmust Csejtei a „tévelygő” jelzővel látja el, költői kérdésével pedig sugallja, hogy a világ azóta mit sem változott a haladáshoz láncolt viszonyunk vonatkozásában.
Ugyanakkor a filozófus cikke második felében, továbbra is idézetekkel halmoz el;
»meggyőződésünk volt, hogy Európa szellemi ereje diadalmaskodni fog a végén, az utolsó, a kritikus pillanatban«
Szerinte viszont a háború elleni tiltakozás: „önmagában nem sokat ér a háborús blöfföléssel, a mi korunkban is megfigyelhető »lopakodó uszítással« szemben”.
A hasonlóságok mögötti meghúzódó félelmetes párhuzamok mellett azonban az akkori és a mostani helyzet egymáshoz viszonyított eltéréseiről is ejt néhány szót mely szerint; a világot akkoriban a „nacionalizmus sodorta bele a háborúba, ma viszont épp ellenkezőleg, a részeket, az egyes államokat eltagadni kívánó, globalizációmániás egység”
Nézzünk szembe Stefan Zweig igazságával:
»Gondoltunk hébe-hóba a háborúra, de csak úgy, ahogy a halálra is gondol néha az ember – eljön, persze, hogy elkerülhetetlen, de még alkalmasint oly messze van!«
Csejtei Dezső ezzel kapcsolatban azt írja, hogy az emberben „sistereg a felismerés villáma: »meg fogok halni”. Hasonló a helyzet a háborúval is: elhessegethetjük magunktól azzal, hogy »háborúk mindig is voltak és lesznek«, de olykor mégis végigfut rajtunk a jeges iszonyat, hogy »ez a világháború tényleg, valóban kitörhet«” – végül pedig így polemizál tovább; „az alábbi óhajjal fejezem be fenti gondolataim: »adja az ég, hogy ne legyen igazam«”.
Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy szabadjon azonban nekem tovább lépnem.
Valóban az emberiség nem tanul, sohasem tanult a történelemből, s most sem fog mást tenni, más lenni. Akkor mi lesz velünk? Egyfajta optimizmus elfogadásával vezessük be az „észszerű, a racionális remény fogalmát”, mert mást úgysem tehetünk. Az idők folyamán, az „idő koordinátáján” háborúk mindig voltak, s egyre több ember halt meg, s egyre nagyobb volt a pusztulás, mert az ember azt megtehette, és megtette, a technikai fejlődés okán. De az optimizmus, az észszerű remény, a „racionális remény” során, – azonban tudjuk, hogy – a remény a vallásos ember számára az az egyedüli valóság, ami mindenképpen bekövetkezik. S nem keverendő össze a remény az illúzióval, amely utóbbi valóságtartalommal nem rendelkezik. A „racionális remény” így nem is hit kérdése, hanem annak a tudása, hogy Isten nem engedi a világ elpusztulását, mert akkor miért teremtette volna. Nem engedi meg, akár mennyire tudja és akarja az ember a teljes pusztulást, ezt akkor sem engedi meg neki. Mi pedig imádkozzunk azért, hogy a világ azon a részén álljunk, ahol nem lesz pusztulás. Minél többen imádkozunk, annál nagyobb lesz ez a földdarab, mert a szeretet nem háborúzik…
