Az alábbiakban immár Dilthey két munkáját, A hermeneutika keletkezése és A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban című tanulmányait hasonlítjuk össze. Fontos különbség, hogy a második fogalmi és módszertani, eljárásbeli jelenségekkel próbálja definiálni a szellemtudományok teljességét. Ellentétben az első tanulmány csak a bevezető hat oldalon általános jelleggel, tömören jellemzi a szellemtudományokat, s viszonylag hamar szűkít az irodalom, a szövegkritika (szövegértelmezés), vagyis a hermeneutika területére, mégpedig a megértés folyamatán (mint közös fogalmon) keresztül. Hiszen a megértés –mint látjuk, fogjuk látni- kulcspozíciót tölt be a szellemtudományok és a hermeneutika territóriumán.
Más szemszögből vizsgálva a két fejezet a hermeneutika történelmi áttekintésétől eltekintve, szerves folytatása egymásnak. Hiszen az említett hat oldalon azokat az alapfogalmakat veti fel a szellemtudományok részeként, melyeket a másodikban teljes részletességgel kifejt. Ennek következtében dolgozatom is ezt részletesebben szeretné tárgyalni.
Dilthey A hermeneutika keletkezése c. fejezetének második oldalán leszögezi, hogy a szellemtudományok minden természetmegismeréssel szemben megvan az előnyük, hogy tárgyuk nem az érzékekben adott jelenség, hanem közvetlen belülről megélt összefüggés, belső valóság. Tehát a filozófus rögtön elkülöníti a szellemtudományokat a természettudományoktól, s ennek lehetünk tanúi –igaz, hogy csak utalgatásokkal – A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban c. fejezetének első nagy részében is. Dilthey szembehelyezkedett kora feltörő filozófiai irányzatával, a pozitivizmussal, hiszen felfogása szerint a társadalmi-történelmi valóság már nem gyömöszölhető pusztán az ésszerűség alapján levezetett filozófiai sémákba. Tehát a természettudomány mintájára kialakított pozitivista tudományfogalom nem alkalmas a valóság tárgyleírására. A Heidelbergben teológiát elsajátító idealista gondolkodó szerint a szellemtudományok nem a természet törvényei alapján definiálhatók, hanem az élet intuitív tudatából indulnak ki. Álláspontja, hogy a fizikai világot törvényeinek tanulmányozása által kerítjük hatalmunkba. Az ember a természeti törvényeket csak élményjelleggel érzékeli. Ezen érzés visszahúzódik a természetnek a tér, idő, tömeg, mozgás relációi szerinti absztrakt felfogása mögé. Ez lesz az ember számára a valóság centrumává. Ám ugyanez az ember visszafordul a természettől az élethez, önmagához. Az életbe, melyben érték, jelentés, cél kerül törekvés középpontjába. Ezzel kialakul a második centrum, ami eredményezi a szellemtudományok felépülését.
A hermeneutika keletkezése c. részben a filozófus leírja, hogy a valóság a belső tapasztalásban adva van. Nem meglepő, hogy a tapasztalás jelenségével A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban c. fejezetben is találkozhatunk. De itt Dilthey már nem szimplán belső tapasztalatról beszél, hanem élettapasztalatról, amely a szellemtudományok felépítésének, összefüggéseinek ábrázolására egyfajta módszerként szolgál. Az élettapasztalat a következőképpen alakul ki: a tárgyias felfogás időben játszódik le, és így már emlék-utánképeket tartalmaz, a megélt állandóan sokasodik, kialakul a saját életemre való emlékezés, amik természetesen a külső szereplőkkel, a környezettel kapcsolódnak össze. Ebből az általánosításból képződik le az individum élettapasztalata. Ugyanezzel az individuális tapasztalat taglalásával folytatja Dilthey a hermeneutikai részt, csak más aspektusban: ahhoz, hogy individualitásomat tudatosítsam nem elég a belső tapasztalat, hanem kell a másokkal való összehasonlítás. Az individuálisan megalkotott tudat utánképzés által teszi objektív ismeretté a más természetű individualitást.
A filozófus miután tisztázta az individuális tapasztalatot, magát az individuumot hozza előtérbe „minden egyes individuum olyan összefüggések kereszteződési pontja, melyek átmennek az individuumokon, fennállnak bennük, de túlnyúlnak életükön, és amelyeknek a bennük realizálódó tartalom, érték, cél révén önálló létük és saját fejlődésük van”. Az individuumoktól a kultúra rendszerek és közösségek, emberiség felé vezető összefüggés alkotja a társadalom és történelem természetét.
Mint már említettem, a szellemtudományokban illetve azon belül is a hermeneutikában a megértés a belső folyamatok mozgatója. A megértés teszi lehetővé a rendszer összefüggésrendszerének kohézióját. Dilthey a megértést külön definiálja a hermeneutikai részben: „a folyamat, melynek során kívülről, érzékileg adott jelekből egy belül levőt ismerünk meg, megértésnek nevezünk.” Ez lehet a beszéd megértéstől egy műalkotás, szöveg értelmezéséig. Mindenesetre a tartósan rögzített életmegnyilvánulások vissza-visszatérő módszeres megértését nevezzük értelmezésnek, interpretációnak. A szellemi élet megértése elsősorban a nyelv eszközével lehetséges, ezért a megértés művészetének középpontja az emberi lét írások tartalmazta maradványainak interpretációjában van.
A megértést természetesen „ A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban” című részben teljesen kifejti. Gondolatmenetét az élmények taglalásával kezdi. Megállapítása szerint az életvalóságot az élmények sokféleségében tapasztaljuk. A megértés felfüggeszti az individuális élmény korlátozottságát így válik újra és újra a megértés élettapasztalattá. Az értelmezések bővülése tágítja az egyedi élet horizontját, ez teszi lehetővé a szellemtudományokban az egyediből az általánoshoz vezető következtetéseket. A kölcsönös megértés feltételezi az egyének által felépített közösséget. Ebből joggal következtethetünk, hogy az individuumokat közösség köti egymáshoz. A szellemi világban végig megmutatkozik a közösségi tapasztalat. Ez az alaptapasztalat adja a megértés előfeltételét. Ez a nyelvben nyilvánul meg a legjobban, hiszen a megértések újabb fogalmi dimenziókat feszegetnek.
A megértés másik fontos alaptézise, hogy a megértés szellemtudományos igazságok értékesítését előfeltételezi. A fejezet Bismarc példáját említi. Ahhoz, hogy egy történész megértse Bismarc politikáját, számos tudomány általános tételeivel tisztában kell lennie. A történésznek tisztában kell lenni a politikus személyiségével (pszichológiai háttér), származásával (szociológiai háttér), a kor politikai nyomásaival, állam, vallás, jog általános tételeivel. Tehát egy szituáció, egyén megértését csak valamennyi szellemtudomány foglalatára vonatkoztatva érjük el, mely a rendszeres tudást követeli. Ebből láthatjuk, hogy a szellemtudományok területét az egyes tudományok bonyolult és kölcsönös függőségi viszonyrendszere jellemzi, ezt viszont a történetírásban (történeti kritikában) kiválóan nyomon követhetjük.
S itt jutottunk el addig a pontig, hogy párhuzamot vonjunk a történeti kritikák és a hermeneutika között. Rokonságuk azon egyszerű, de stabil alapokon áll, hogy mindkettő mély és általános érvényű megértés szükségletéből keletkezett. De számos különbség is van kettőjük közt. A történetírás a történelmi alakulásba beleszövődött rendszeres összefüggésekről szerzett tudástól függ. Ezt figyelhetjük meg a nagy történetírók, mint például Polübiosz, Machiavelli, Guicciardini, Eusebio, Ritschlé, Ranke munkáiban. Tehát a történeti kritika, a történelem értelmezése mindenkor függött a szisztematikus összefüggések mélyebb megragadásától, a grammatika előrelépéseitől, a beszéd összefüggésének tanulmányozásától. A hermeneutika viszont az „írásos emlékeket értelmező művészet tana”., magyarul szövegkritika.
A hermeneutikában a „megértés szükségletéből filológiai virtuozitás, melyből szabályadás, a szabályok alárendelése egy olyan célnak, melyet egy adott időben közelebbről a tudomány helyzete határozott meg, míg végül a megértés elemzésében megtalálták a biztos kiindulópontot a szabályadása számára”. Ez azt eredményezi, hogy a hermeneutika művészete évszázadok hosszas kiművelése által kristályosodott ki. Lássuk röviden, miképpen?
A hermeneutika gyökere tehát egészen az ókorra vezethető vissza. Görögországban a költők értelmezése a tanítás szükségletéből származott. Már ekkor szokásba jött Homéroszt és más költők szövegeit magyarázni. Majd különös fordulópont volt, amikor a retorika és az értelmezés összetalálkozott, erre jó példa Arisztotelész Retorikája, mely egy irodalmi mű részeire bontását, stílusformák megkülönböztetését, ritmus, metafora, periódus jelenségét taglalja. Szintén Arisztotelésztől a Poetika pedig kifejezetten a költészet tartalmával és formájával foglalkozik. Fontos mérföldkő volt, mikor az alaexandriai filológiában a görög hagyatékot könyvtárakban gyűjtötték, szövegmagyarázatokat készítettek hozzájuk, a nem eredeti írásokat különválasztották, szakkatalógusokat jegyeztek fel a készletekről. Pontosan láthatjuk, hogy egy magasabb szintű kritikai értelmezés és értékmeghatározás látott ezzel napvilágot. Az értelmezés ijedtén való kibontakozására, valószínűleg az emberi beszéd által érzett örömforrás adhatott okot. Nagy alexandriai filológusok a szabályokat tudatosítani kezdték, ezek közül Arisztarkhosz és Hipparkhosz emelkedik ki. Az alexandriai iskolában uralkodó az interpretáció helyes eljárásáról kialakított módszeres tudatossággal élesen szembeállt a pergamoni filológia, mely a sztoikus iskolából hozott allegorikus elvet alkalmazta. Ez békítette ki a vallásos iratok és egy megtisztult világnézet ellentmondását, mely jó alapot képezett a Védák, Biblia és a Korán értelmezőinek. A lelki mondanivalót szándékosan képekbe burkolva megszületik az allegorikus interpretáció. E két ellentét harca mutatkozik meg a későbbi alexandriai és antiochiai teológiában. Justinus és Ireneus allegorikus módszerrel dolgozott, az antiochiai Theodorosz csak grammatikai-történeti alaptételek szerint magyarázta a szövegeket. A reneszánszban a klasszikus és a bibliai írásokat magyarázták. A klasszika-filológia szabályadás az ars critica volt, de végül a bibliai interpretációk vezettek el a hermeneutika végső megalkotásához. Flacius Clavisa műve hordozza magában az addigi szabályok összességét, melyek egy általános érvényű megértést tesznek lehetővé. Flacius az „értelmezés pszichológiai vagy technikai elvének jelentőségét ragadja meg, mely elv szerint az egyes helyett az egész mű szándékából és kompozíciójából kell interpretálni”. Először használja fel a technikai interpretációhoz retorikai ismereteit valamint a helyek meghatározásához a cél, arány, egyes részek kontextusát alkalmazza. Ez után Michaelis Az Ószövetség magyarázatánál a nyelv, történelem, természet, és a jog egységes történeti szemléletét helyezi előtérbe. Semler a nyelvhasználatra és történelmi körülményekre fókuszál, a grammatikai történeti iskola megalakult. Ernesti Interpres műve képviselője az új hermenautikának, mely Schleimermachernak jó alapul szolgált. Az addig egymás mellett haladó klasszikus és bibliai hermeneutikát egy általános hermeneutika alkalmazásaként Meier valósította meg, miszerint azokat a szabályokat kell felvázolni, melyek a jelek mindenféle értelmezésénél megfigyelhetők. Végül Schleiermacher hermeneutikája szerint a megértés és létrehozás közti viszonyra lehet csak alapozni a szabályok kapcsolatát, mely meghatározza az értelmezés eszközeit és határait. Tehát az általános érvényű interpretáció lehetőségét a megértés természetéből lehet levezetni.
Összegezve Dilthey „a lelki tényeket átható és egységesítő „struktúrákat” kutatja. Azt mondja, hogy a lelki tartalmak pillanatnyi átélése az őket befogadó előzetes „tudatállapottól” függ. Azt a módot pedig, amint valaki jövőjét befogadja és átéli, a hosszanti struktúra valamennyi megelőző tudatállapota határozza meg. A struktúrákat rendszerint meghatározott hangulatként vagy akarati irányulásként éljük át.” /Lásd. Filozófia -15. hét/
Felhasznált irodalom:
Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, Gondolat, Budapest, 1974
http://egyuttbukunk.freeblog.hu/tags/Dilthey/
http://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/15het/filozofia/filozofia15.htmlhttp://www.megismeres.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3&Itemid=6
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.
