Gondolatok az érzelmi intelligencia szükségességéről

Vagyis érzelmeink igazítanak el bennünket olyan döntő próbáknál és feladatoknál, ahol az intellektus önmagában megbízhatatlan: párkeresésben, hivatásválasztásban, tanulásban. Ennek következtében szűk látókörű az a tudományos felfogás, mely az érzelmeket leértékeli, így a Homo sapiens (gondolkodó fajta) elnevezés is félrevezető. A téma azért is aktuális, mert az érzelemre, az öröm fontosságára az idén elhunyt világhírű, magyar kutató-pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály is rávilágít, flow-elméletében, mint ahogy arról a Demokrata című hetilap interjúja is néhány héttel ezelőtt beszámolt. Ugyanerre utalt Áder János köztársasági elnök is újévi köszöntőjében.

Érzelmeink az érzelmi agyban, vagyis a limbikus rendszerben születnek meg, mely három részből áll: a talamusz a bejövő szenzoros információ első gyűjtőhelye, a hippokampusz epizodikus és deklaratív memória funkciókat lát el, az amygdala pedig az érzelmi memóriáért, az agresszióért, a kondicionált félelemért felel.

Tehát az amygdala az érzelmek specialistája, mely az agytörzs felett, limbikus gyűrű aljában, az agy mindkét oldalán a halánték felé hajolva található. Az idegtudomány hagyományos álláspontja szerint a jelzés útja nem más, mint az érzékszerv-talamusz-agykéreg-limbikus rendszer útvonala. Ezzel ellentétben LeDoux felfedezett egy rejtett útvonalat is, melyen a jelzés szintén végigfuthat, mégpedig a talamusz és az amygdala közt.

Érzelmeink tudatosítására és megfelelő kezelésére már az ókori nagy filozófusok is nagy hangsúlyt fektettek. A megfelelő önismerethez és a másokkal való együttműködéshez elengedhetetlenül szükségszerű a bátorság erénye. Arisztotelész négy sarkalatos erénye közül a harmadik a bátorság. Erre az erényre is ugyanúgy vonatkozik a középhatár, mint a többi erényre. Itt a közép, vagyis a bátorság a „félelem és a biztonság érzései” ^[1]Arisztotelész, 86.o. közt helyezkedik el. A bátor ember rendületlen, igaz, hogy félelmet érez –még az emberi erőt meghaladó dolgokkal szemben is-, de mert a szabály úgy parancsolja, megállja helyét velük szemben, hiszen ezt követeli meg az erkölcsi jó, mely az erénynek végcélja. A helyzetektől kisebb és nagyobb mértékben lehet félni, sőt még irreális dolgoktól is meg lehet rettenni. A hiba, illetve az etikailag nem helytálló cselekedet akkor következik be, ha az ember attól fél, amitől nem kellene, vagy nem úgy fél, ahogy kellene, vagy nem akkor, amikor kellene, illetve ha a biztonság érzésében is alulmarad. Ezt nevezzük gyáva embernek. A gyáva embert továbbá arról lehet megismerni, hogy a fájdalommal járó helyzetekben túlzásba viszi a félelmet, igazán reménykedni sem tud, hiszen mindentől fél. Ezzel szemben a bátor ember a dolog érdemének megfelelően érez és cselekszik, úgy, ahogy a szabály előírja, reménykedik, hiszen biztonságérzete stabil. A gyáva ember az éles helyzetekben elmenekül, viszont a bátor higgadtan felméri helyét, és a tettekben keményen helytáll. A szegénység, szerelem vagy egyéb fájdalmat okozó dolog elől menekülni lelki gyengeség, vagyis gyávaság jele, hiszen ezek a dolgok tőlünk függetlenek. Persze természetes, hogy az ilyen dolgoktól félünk, de hogy meg is futamodunk, az már erkölcstelen cselekedet.

Marcus Aurelius Elmélkedések című írásában az ember számára lelki táplálékot adva, szintén elgondolkodtató gondolatokat fogalmaz meg a bátorságról és a félelemről. A bátorságról – igaz, hogy csak burkoltan – először a második könyvben elmélkedik: „senki meg nem akadályozhatja, hogy tetted és szavad mindig összhangban legyen a természettel, amelynek része vagy” ^[2]Marcus Aurelius, 16.o.. A kijelentés mögött tulajdonképpen az a gondolatiság bújik meg, hogy nem kell félned tetteidtől, valamint szavaidtól, azok összhangjától, mert úgysem akadályozhatja meg senki. Rögzíti továbbá hogy; „feltétlenül arra is gondolj, hogy az egyes cselekedetekre fordított figyelemnek megvan a maga értéke és mértéke. Mert ha silány dolgokra (mármint a tragédiákra és visszásságokra) nem pazarolsz több figyelmet, mint amennyi illeti őket, nem lesz okod, bátorságod elvesztésére”. ^[3]Marcus Aurelius, 38. o.

Iránytűként a félelem orvoslására Marcus Aurelius Elmélkedéseiből az alábbi idézetet választottam: „Idézd emlékezetedbe, hogy sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik az emberre, hanem mindig csak a jelen. Ennek a súlya mindig kisebbedik, ha körülhatárolod, és ha értelmednek szemrehányást teszel, hogy még arra sem képes, hogy a jelent önmagában elviselje.” ^[4]Marcus Aurelius, 91.o.

A Demokrata című lapban megjelent , Purebl György professzorral készült interjú azt hangsúlyozza különösen, hogy a flow-élmény újabb-és újabb megtapasztalása azon munkavégzés, alkotófolyamat motorja, mely dinamikusan építi az egyén személyiségét, sőt egyben közösségeink életét. Ezért is gondolom, hogy cikkemet a professzor úr hosszabb gondolataival zárom:

Csíkszentmihályi „azt vette észre, hogy az alkotás, illetve a munka fázisában a sakkozók, sportolók, festők, zenészek arca hasonló érzelmeket tükröz: lényegében feloldódnak a tevékenységben, és már nem a cselekvés célja válik a legfontosabbá a számukra, hanem maga az alkotófolyamat.