A reneszánsz és a barokk határán lévő manierizmus legfőbb képviselőjét El Grecot (1541 körül-1614), a görög származású festőt feltétlenül érdemes itt kiemelnünk. Annál is inkább, mert El Greco krétai származása egész életének művészi munkásságát döntően meghatározta, hiszen a bizánci hatás alkotásain nagyrészt tetten érhető. E hatásnak lehetünk tanúi az Utolsó vacsora képénél is, hiszen formái elképzelt ideákból indulnak ki, a természetes fény nélkülözése rányomja bélyegét az egész kompozícióra, a rituális jelleg pedig adott.
Célszerű megnézni, hogy az alakok körvonalai milyen nagymértékben hozzájárulnak a jelenet súlyosságához, ugyanakkor az arcok kidolgozottsága háttérbe szorul a sötét tónusokkal együtt. Ismert, hogy korai krétai évei után El Grecora Velencében Tiziano, Veronese, Bassano és Tintoretto hatott. Veronesétől különleges színeket sajátított el, Bassanótól a kompozíciós sémákat figyelte meg, Tintorettótól a ritmikus drámaiságot leste el, Tizianótól dramaturgiát, a testek mozgását tanulmányozta. A velencei iskolától tanult manierista jegyek természetesen az Utolsó Vacsoránál is beépítésre kerültek; a lendület kifejezése a kép elülső terében, a tanítványok mozgásával történő forgószélszerű beállítás. El Greco sok képén láthatjuk, hogy a művész alakjait felfelé irányban megnyújtja. Ezen a képen is kisebb mértékben, de tapasztalhatjuk ezt. Ennek oka valószínűleg, hogy ezeket az alkotásokat magasan, függőleges falfelületekre szánták, ugyanakkor a néző szemében a torzulások a lentről felfelé tekintés során helyreálltak.
A reneszánsz után a barokk mester, Rubens (1577-1640) is foglalkozott a témával. A képen a barokkban használatos színek, tónusok, gömbölyded formák és vonalvezetés kiválóan magukon hordozzák a korszak stílusjegyeit. Az alkotás keletkezését 1631 körülire teszik. Elmondhatjuk, hogy szintén a barokkra jellemző zsúfoltság az, mely a kompozíciót meghatározza és uralja. A tanítványok szorosan egymáshoz hajolva, egymást átkarolva tekintenek a centrális térbe, ahol a csoda megtörténik. Ez alól csak egy ember kivétel, sötét hajával és tekintetével… ő nem a csodával van elfoglalva, hanem kifelé, egyenesen a nézőre szegezi tekintetét. Rubens alkotását Jajczay is kiemeli.
Ugyanakkor, ha már a kronológiai sorrendet szépen szeretnénk követni, ne csak a kora, valamint az érett barokkból vegyünk egy-egy példát, hanem a késő barokk is igazán megérdemel részünkről egy rövid bepillantást. Francesco Fontebasso (1707–1769) Utolsó vacsorája 1762-ből származik, így ez az évszám jelzésértékű. Hiszen, a szakemberek a barokk határát 1770 körülre teszik. Vagyis Fontebasso, az elismerten híres, velencei mester képei, így ez is, a késő barokk és a rokokó atmoszférájából merítettek.
Befejezésül most jöjjön egy kis humor, mégpedig a perui gasztronómia kapcsán. Dél-Amerikában, a perui Cusco városának bazilikája nemcsak monumentális tereiről híres, hanem népszerű Utolsó vacsorájáról. A festményt 1753-ban készítette Marcos Zapata a perui, indián származású festő, aki a perui nép étkezési szokását követve egy tengerimalacot festett az ételek közé. Különben akkoriban számos perui festő élt hasonló megoldással, a helyi indián hagyományokat sokan csempészték bele a spanyol konkvisztádorok által hozott európai, keresztény kultúrába. Ezeket a katolikus egyház tolerálta, az akkoriban befolyásos inkvizíció ellenére is. A tengerimalac a mai napig Peruban olyannyira nemzeti eledel, hogy számos étterem étlapján szerepel.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.