Teljesen azonos időben, mondhatnám, hogy szinte egyszerre, – no jó, ez inkább megjelenésükre értendő, – de közvetlenül egymás után olvastam el a következő cikkek kezdő sorait a hétvégi Magyar Nemzet-beli böngészésem során. A két teljesen ellentétes hangvételű, s mondanivalójú írás az olvasóban ambivalens érzéseket is generál, feltéve a nagy kérdést; hogy akkor most mit csináljunk, csendesen nyugodjunk bele a világ ilyen folyásába, vagy harcoljunk, álljunk sarkunkra, és zökkentsük ki, állítsuk meg a világot a katasztrófába rohanástól? Mindezt a szerzők az olvasó személyes megszólításával teszik, nem törődve azzal, hogy e „nagy horderejű dologban” egyedül vagyunk, avagy a józanul gondolkodók egyáltalán találkoznak-e, és össze tudnak-e fogni?
Pilhál György: Csak semmi politika címmel így kezdi esszéjét:
Feszültség van mindenütt, ahová a rút politika beteszi a lábát. Ilyen a világ. Vagy ilyenné tettük? Ki tudja……” Rendre polemizálva folytatja, hogy ez a magán életben hogyan jelentkezik; „Kipróbált barátságokat is meg tud fertőzni a politikai másként látás,…………. családi békéről lassan már csak a népmesék zárómondatában olvashatunk: „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”……….. Óh, azok a régi szép idők! Bezzeg mi, ha néhanapján kártyázni kezdünk, már a játék legelején egyezményesen rögzítenünk kell: a béke érdekében még csak utalás se hangozzék el politikusokról, regnáló kormányról. Isten mentsen tőlük!
Írásának végén reménykedéssel – amelyben benne rejlik a belenyugvás, a megadás, a megváltoztathatatlan harc nélküli feladás – fejezi be gondolatait.
Néha hosszan elmerengek, vajon ebben az egymásnak ugrasztott, agyonpolitizált világban el tudnánk-e még beszélgetni egymással mindenféle mesterkélt tabufékek nélkül? De hát miért ne tudnánk? Attól, hogy ő úgy látja a világot, én meg így, még összeérhet a vállunk.
De jó is lenne!
Földi László viszont ellentmondást nem tűrően mozgósít „A háborút meg kell akadályoznunk!” c. felhívásában.
Nem foglalkozik „azzal az aprósággal”, hogy van-e ennek realitása, vagy nincs. Akkor, amikor azt látjuk, hogy a körülöttünk a hatalomban lévő, elment eszű politikusok sem képesek, s nem is akarják meghallgatni a békéről szóló tömegek hangjait. A demokráciát félresöpörve, a tiltakozások erejét nem meglátva. Sőt, Földi László mondanivalóját írása elején, – teljes mértékben elítélően, helytelenítve, – még így is kezdi;
Egyre több helyütt és alkalommal hallani, amikor a közélet iránt érdeklődő, bár nem politikai és kormányzati beosztásban dolgozók természetes tónusban beszélnek arról, hogy akár két éven belül magyar földön is fegyverekkel vívott háborúra kerülhet sor. Furcsa érzéseket gerjeszt az a természetesség, ahogy erről szó kerül az emberek között… Vajon miért van ez, hogyan lett egyszólamúvá a jövő apátiája? És miért gondolják az emberek, hogy ez elkerülhetetlen?
Földi a továbbiakban viszont a legkisebb mértékben sem polemizál, hanem először diagnosztizál, felvilágosít, és csak azután hív cselekvésre, amikor már igazáról is meggyőzött.
A jelenlegi tanácstalanságunk egyik oka itt Európában, hogy kontinensünk nyugati féltekéjén a jólét és annak folyamatos emelkedése kioltotta az emberekből az érdeklődést a politikai folyamatok mögöttes okairól. Éltek, jól éltek és nagyon elégedettek voltak. Azt hitték, hogy ez magától van, és a gondos politika örökké garantálja életük kényelmét…. a jólét alapja nem a politika, hanem a társadalom tagjainak erőfeszítéséből jött létre.
Diagnosztizálását követően provokatív két kérdését úgy teszi fel, – s ezzel nem rejti szőnyeg alá azt, – hogy azonnal megágyaz velük az ellencselekvésre.
A háború vagy nem háború ügyében az alapkérdés ugyanis az: tényleg elfogadható, hogy egy kizárólag gazdasági érdekek mentén gondolkodó, hit nélküli, genderagyú kisebbség döntsön? Valóban nem működik az immunrendszerünk Nyugattól Keletig, nekünk, a hitben erős anyáknak, apáknak, akik a gyerekeiket értéknek, nem pedig feláldozható eszköznek tekintik?
Be is vallja, de ki is nyilatkoztatja, – amivel az olvasóban erőt is ébreszt a cselekvésre, – hogy
Eme sorok írója nem minden hátsó szándék nélkül – persze a pánikot elkerülendő – ébresztőt kíván provokálni. Mert éppen itt az ideje, hogy befejezzük a sopánkodást, a közönyösségbe hajló, „úgysem tehetünk semmit” szemléletet. Hogy lesz-e háború vagy nem, azt ugyanis nekünk, a társadalmakat alkotó embereknek van jogunk eldönteni az elmúlt századok társadalmi, etikai és filozófiai alapértékei mentén
Végül Pilhál írásával szemben mozgósításra ösztönöz bennünket, pontosan tudván, hogy arra melyek a mozgatórugóink. Az egyetlen nem járható és a járható utat egyszerre megvilágítva írja;
Nem a – szerintük – bárkit megvásárolni alkalmas pénzzel tudják legyőzni vagy felülírni az akaratunkat. Csak és kizárólag akkor képesek világégést ránk szabadítani, ha előtte megosztják az embereket. Ha bedőlünk a politikai taktikák és praktikák csábításának, ha az igazi kihívásokat felcseréljük látványosnak tűnő semmiségekre…………… a háborúról és az odavezető útról nem beszélni, spekulálni kell, pláne nem elfogadni, hanem megakadályozni azt. Erre pedig csak az a nemzet képes, amelyet marginális politikai érdekek mentén nem lehet megvezetni.
„Megvezetni” egy népet viszont csak akkor lehet, ha előtte megosztják. Ne nosztalgiázzunk arról, hogy „De jó is lenne!”, ha összeérne a vállunk, hanem „vállvetve” tegyük a dolgunkat.
A szerző, Földi László titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke szinte parancsba is adja, hogy
Teremtsünk mi sakk-matt helyzetet, legyőzve az ellenünk sopánkodó pénzuralmi ármányt. Jogos a kérdés: és mindezt azért, mert még megtehetjük? Nem: azért, mert meg kell tennünk.