Meg az a biztos tudat, hogy hófehéren születünk, és csak mi rontjuk el egymást.
A címben és írásom kezdő sorában idézett egymást követő mondatokat Goldschmidt Dénes élete egyik utolsó interjújában, 1987-ben mondta. Az az ellentmondásos kaméleonszemélyiségű Goldschmidt Dénes, aki az intapusztai, majd a pesthidegkúti Klebelsberg-kastélyban működött pszichiátriai intézetek vezetője volt.
„A diliházban létrehozott egy demokráciát, szabadságot, én ebben éltem”– emlékszik vissza a lánya, Liza, aki ugyan már a nyolcvanas évek óta sejtette, de még a 2018-ban forgatott filmben is csak mással volt képes kimondatni: „jelentett rólunk, rólam, mindenkiről a politika felé”. Ugyanakkor Muhi Klára és Dér András dokumentumfilmjének – „A szabadság bolond körei” címmel – központi alakja, „a politikai jelentéseket író sztárpszichiáter Goldschmidt Dénes, esete sokkal bonyolultabb, sokrétűbb, és a szakember 1988-ban bekövetkezett halála miatt már megoldhatatlan. Éppen ezért a doku fő kérdése nem is az, hogy valóban bűnösnek tekinthetjük-e a pszichiátert, hanem, hogy a sokkoló tények hogyan hatnak egykori kollégáira, barátaira és lányára.” –írja a PRAE MŰVÉSZETIPORTÁL-ban megjelent filmkritikájában Benke Attila filmkritikus.
Az APOLLÓ MOZI PÉCS honlapján pedig ezt olvashatjuk; „Mindenki, aki vele dolgozott, úgy tartotta, hogy amit e két intézményben megvalósított, az maga volt a szabadság a kádári rendszerben: a betegek szabadon, rácsok nélkül éltek, munka- és művészetterápiai foglalkozásokon gyógyultak… A reformer pszichiáter sajátos menedéket-ún. antipszichiátriai intézetet teremtett azoknak az embereknek, akik valamilyen okból nem tudtak alkalmazkodni a »normális világhoz«. Művészetterápia keretében színházi előadásokat tartottak, saját rádióműsort, irodalmi antológiákat szerkesztettek, sportversenyeket szerveztek. Módszerével iskolát teremtett fiatal pszichológusok és pszichiáterek számára. A »szabadság e kis körében« gyakori vendégek voltak a Kádár-korszak olyan nagyságai, mint pl. Weöres Sándor, Kamondy László, Petri György vagy Huszárik Zoltán.”
Kísértetkastély volt a rendszer váltás hajnalától kezdve a felújításáig itt Pesthidegkúton az egykori kultuszminiszter otthona. Paradox, hogy ott, ahol a Trianon utáni időkben az ország talpra állításának legnemesebb gondolatai fogalmazódtak meg Klebelsberg Kunotól, éppen ott, az államosítással tették lehetővé új urai, hogy a sötétség vegye kezdetét a falakon belül. Akkoriban az emberek, így Hidegkút lakói is nagyon sokáig csak sejtették, de valójában nem tudták, hogy a kapun belül mi is történik a pszichiátria intézetnek mondott falak között. Ebbe az eltitkolt világba tekinthettünk be váratlanul, amikor e hónap elején, a HÍR TV. 2023.12. 4-én, délelőtt sugárzott dokumentum filmjére, („A szabadság bolond körei” címmel), a Vetítő adására kapcsoltunk. A magam részéről voltak sejtéseim, benyomásaim mi történhetett, milyen is volt egy elmegyógyintézet. Feleségem legjobb barátnőjénél, – aki a simasági volt Festetics-kastélyban működött,1 s a hasonló intézet egyik pszichiátere volt, – gyakran vendégeskedtünk, s így „szőr mentén” alkalmanként, egy-egy óra erejéig meg-meg mutogatta az „aranyketrecek” belső életét. Benedek István „Aranyketrec” című művéből természetesen mélyebben is megismerhettük az ezekben az intézetekben folyó gyógyító munkát, de azért hallottunk egyet és mást arról is, hogy a kommunista időkben, ezeknek a zárt osztályainak lakói között politikai „beutaltak” is voltak…, bár mi nem kérdeztünk, kérdezhettünk rá, de látni-láttunk elektromos sokkoló helyiséget. Akkoriban már megnézhettük a „Száll a kakukk a fészkére” című nagy sikerű amerikai filmet. Naivan azt gondoltuk, hogy Amerika messze van, s nálunk ilyen nincs……
2015-ben derült ki Goldschmidtről, hogy a szakma által guruként tisztelt szakember „Hegyi” fedőnéven III/III-as ügynök volt. Ez mélyen megrázta az egész pszichiáter társadalmat. 1965-ben szervezték be, és 1988-as haláláig jelentett nem csak a modern pszichológia történetét meghatározó Mérei Ferencről, barátjáról és tanítómesteréről, hanem kollégáiról, betegeiről és az intézményben megforduló művészekről is, akik felnéztek rá. Miközben rehabilitációs központjait a „legvidámabb barakkon” belül példátlan módon demokratikus intézményeként működtette, munkaterápiát és művészetterápiát alkalmazott.
A PRAE MŰVÉSZETIPORTÁL így összegzi Goldschmidt tevékenységét, – a film is ennek bemutatására vállalkozik, több-kevesebb sikerrel, – miszerint: „a szakma számára hatalmas sokk és csalódás Goldschmidt ügynökmúltjának ténye, mert a pszichiátert sokáig lázadónak tartották, aki értelmiségiként szembe ment a puha diktatúra módszereivel, és minidemokráciát hozott létre intézetében. Ám ezt a filmben megszólaló egyes kollégák, ismerősök és történészek szerint pont azért tehette meg, mert kiszolgálta a diktatúrát: a jelentésekért cserébe hagyták működni őt.”
Írom, hogy „több kevesebb sikerrel”, mert kibogozhatatlan a filmben szereplők párbeszédeiből vitáik során, a visszaemlékezésekből, hogy kinek-kinek, milyen-milyen a történeti és szakmai hitelessége, vagy egyéb állásfoglalása, de még az sem sokszor tisztázott, hogy a megszólaltatott személy pozitív, vagy negatív ítéletet mond-e Goldschmidtről, a szakmáról, az akkor folyt munkáról, stb. Bonyolítja a megértést, hogy a rendező az „idősíkokat” is összemossa, nem tudni, hogy ki kicsoda, pl. volt kolléga, vagy volt intézeti segédszemélyzet, avagy éppen most gyakorló-szakértő pszichiáter. Így azután a film nézője a hallott tartalomról egyre gyakrabban elkalandozik kizárólag a látottakra, a Klebelsberg kastély fényképezett belső képeire. A szereplők bejárják a a felújított kastély minden valamire való zegét-zugát a beszélgetések alatt, nyomon követhetjük a változó összetételű társaságot a kertben, a gróf mára már rekonstruált falépcsőjén, vagy a most VIP szállásként üzemelő egykori grófi-hitvesi hálószobába. Hozzáfűzöm, hogy én még láthattam annak idején azt az iker hálószobát leválasztó üvegfalat, amelynek egyik oldaláról zavartalanul figyelhette az igazgató az ápoltját. Most a Tihanyi Halbiológia Intézet, – amelyet Klebelsberg Kuno alapított, – egyik látképe látható az egyik hálóban, nagy terjedelmű faliposzteren. Emlékeszem arra is, hogy jóval a kastély felújítása előtt, látogatásaim idején mindenfele rajzok, papírlapok, korabeli szakújságok voltak a padlón szétdobálva, nyomot hagyva az utókornak a „sietős távozásról”.
Visszatérve a filmre, érdekes volt azt is látni, ahogy félig feszülten folyt a polémia a könyvtárszobában Goldschmidt Dénesről, mit sem érezve az egykori „történelmi hely” miliőjéből. A 2018-as filmforgatáson még nem volt ott, – mert még restaurálására várt a Nemzeti Múzeumban, – az utolsó pillanatban oda kimenekített íróasztala, Klebelsbergnek. Közelmúltban érkezett haza, újkori sorsáról sokat tudnék mesélni…. Előtte egyetlen napra, a 2018-ban megrendezett Klebelsberg Napra sikerült, Mádl Dalma asszony segítségével közszemlére bocsájtanunk a Klebelsberg Emléktársaság szervezésében, az akkor még Klebelsberg keze nyomát is őrző ikonikus emléktárgyat. Amikor ezeket a sorokat leírtam, „paradox, hogy ott, ahol a Trianon utáni időkben az ország talpra állításának legnemesebb gondolatai fogalmazódtak meg Klebelsberg Kunotól”, akkor szinte látni véltem Goldschmidtet, ahogy írja jelentéseit a gróf íróasztalán.
1 https://www.kastelyok.com/adatlap.php?details=829
