Ferenc pápa három napos látogatása azt gondolom, hogy minden hívő és a hitre fogékony magyart nemcsak hitében, hanem abban is megerősített, hogy nincs egyedül. Azt hiszem, hogy most ez a legfontosabb. Különösen egy olyan erkölcsi, gazdasági és politikailag is válságban levő világban, ahol a háború által okozott haszonlesés, a másik anyagi kihasználása a társadalom minden struktúrájába begyűrűződött, s folyamatosan rágja személyes kapcsolatainkat az élet minden területén.
Úton-útfélen azt tapasztaljuk, hogy mikro-és makroszinten, emberek, szervezetek, intézmények között az árok csak mélyül, s erre egy lapáttal még rá is tevődik kommunista örökségünk: „Merjünk kicsik lenni! Mi úgyis csak kisemberek vagyunk, nem tehetünk semmit.” Ferenc pápa szavai most ennek mondtak ellent, ráadásul láttuk azt a megannyi társunkat, akik a Nemzet Főterén igazán itták a szentatya szellemi üzeneteit. (Vagyis nem teljesült a liberális kolléga legyintő bagatellizálása, mely szerint „ki lenne kíváncsi egy szenilis vénemberre…”) Hála a Jó Istennek a verőfényes napsütésben a nemzeti összetartozás érzése mellett megadatott számunkra a keresztény Magyarország felmutatása, valóságos megélése, s ez erőt ad a következőkre.
Szociológiai és retorikai nézőpontból nézve, Ferenc pápa a hosszú hétvége során hat nagy helyszínen szólt – mondhatjuk szociológiai szóhasználattal élve – a különböző társadalmi célcsoportokhoz, rétegekhez, s beszédei is ehhez igazodtak. Természetesen nézhetjük így is, de ennél jóval többről van szó, már annál is inkább, mert tudjuk, hogy az egyes célcsoportok közönségei között jócskán voltak átfedések. Ugyanakkor valójában a pápa minden esetben minden egyes ember szívéhez szeretett volna eljutni, a sztereotípiák, üres általánosságok hátrahagyásával, de a gyakran tabunak számító igazságok kimondásával.
Hely és keret szűke miatt a sokrétű beszédekből a teljesség igénye nélkül azokat a magvas üzeneteket emelném ki, melyek engem nagyon megragadtak, s azokhoz fűzöm hozzá személyes gondolataimat (továbbiakban: G: -vel , dőlt betűkkel jelölve):
1. A Karmelita kolostorban az állami vezetők, közjogi méltóságok előtt beszédében Budapestet három aspektus mentén méltatta. A történelem, a hidak, és a szentek fővárosaként jellemezte azt, illetve tette meg a folyamatos összehasonlításokat Európa és a magyarság közt. Felelevenítette az Európai Unió alapítóinak keresztény, békére törekvő politikáját, s Európa vonatkozásában kiemelte: „harmóniára van szükségünk: egy olyan egészre, amely nem nyomja agyon a részeket, és olyan részekre, amelyek jól illeszkednek az egészbe.” Vagyis nem felülről irányított egyformaságot, hanem a sokszínű nemzetek együttműködését kell meghatározni célul.
G: Az Európai Unió vezetőivel való küzdelmeket mi magyarok már több mint tizenkét éve tapasztaljuk. A jogállamiságról folytatott vita, a tagállamok belügyeibe történő beleszólás most kiegészülni látszik az önálló külügy korlátozásával. A migráció, a Covid járvány utáni ukrajnai háború és a gender kérdései, mind Magyarország határain kívül fogalmazódtak meg, jöttek létre, amelyek negatív hatásai alól a globális gazdaság miatt nem tudjuk kivonni magunkat. A hídépítésben természetesen mindannyian szerepet vállalunk.
2. A Szent István bazilikában a pápa egy alattomos, sokszor észrevehetetlen korunk gondolkodását átszövő magatartásra, jelenségre hívta fel a figyelmet, mégpedig az alkalmazkodás problematikájára. Ha alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, s döntéseink, cselekvéseink előtt nem mérlegelünk, akkor bizony sérül kereszténységünk. A pápa a „szoft pogányság” fogalmát használta, s bátorított arra, hogy a jó értelemben vegyük fel a harcot a világiasodás ellen.
G: Ezt a magam részéről különösen érdekesnek tartom, mert hányszor halljuk mindenhonnan, sajnos a tudományos élet képviselőitől is, hogy; „Alkalmazkodjunk!”, olyan szövegkörnyezetben; „Mert a világ ezt várja tőlünk, és ezt diktálja.” Egyesek még azt is hozzáteszik: „Különben elvesztél!”. Mennyivel másabb, amit Ferenc pápa mond. Alkalmazkodás mérlegeléssel! Vagyis az árral szemben, az egyén döntési szabadságát tiszteletben tartva, Isten szavát meghallva. Hiszen korunk természettudományos, technológiai módszerét nem lehet, és nem is szabad ráhúzni a bölcseletre, a szellemtudományokra, a humán tudományokra. Az ember lényegét az önismeret, a gondolkodás és Isten hármasságában kell megragadnunk. A technológia világa ezen kívül esik, az pedig eszköz az emberért. Ugyanakkor jó volt hallani azt is, hogy a merevségre, a távolságtartásra, és a megosztottságra is figyelmeztetett, amitől napi szinten többé-kevésbé mindannyian szenvedünk, s azt is elmondta, hogy a hitaktust nem lehet lecsupaszítani ideológiára, az maga az ördög.
3. A Rózsák terén az elesettek, a menekültek és a szociális területen munkálkodók előtt kifejtette, hogy nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az evangélium középpontjában a szegények és a rászorulók állnak. Az igazi hit kockáztat és kényelmetlen. Szent Erzsébet életét a tevékeny szeretet nyelveként, példájaként említette. A fizikai segítés mellett a lelki támogatást is kiemelte.
G: Itt megjegyezném, hogy érdekes, sokszor azok a szocialista, szociáldemokrata, zöld politikusok, gazdasági vezetők aggódnak legjobban a bolygó életéért, az éhezésért, a harmadik világ nyomoráért, akik a világ legnagyobb anyagi javait birtokolják. Azok kiáltanak egyenlőséget, akik azt a legkevésbé sem gondolják komolyan. Jól látszik megint az ideológia hálója. Nem egyenlőségre, hanem igazságosságra törekvő társadalmat szeretnénk!
4. A Sportarénában a fiatalokat életkoruknak megfelelően bátorította álmaik megvalósítására. „Aki mer, az nyer” jelmondatával a kishitűség ellen foglalt állást. Felhívta a figyelmet, hogy természetes emberi mivoltunk része, ha perlekedünk először Istennel, de kitartással, értékeink és képességeink felismerésével, kiaknázásával rátalálhatunk saját utunkra, Isten akaratával összhangban.
G: Igen, meg sem tudjuk számolni, hogy egy-egy fordulópontnál hányszor érezzük azt, hogy eltévedtünk, nem tudjuk merre menjünk, s hányszor fordulunk Atyánkhoz, mutassa meg számunkra az utat. Ilyenkor kételyszerű szorongások között vergődünk, sebezhetőkké válunk, s igazán kiszolgáltatottságot érzünk. Ezért is érdekes, hogy a pápa rávilágított arra is, hogy a munkahely, az önmegvalósítás fontos dolgok, de magasabb értelmet nyernek, amint azok Isten-ember szolgálatában, Isten országának építésére vannak. Ne engedjük, hogy a virtualitás látszatvilága uralkodjon rajtunk, s ne engedjünk a középszerűségnek sem, amely a törekvés és aktivitás helyett a semmit rejti el.
5. A Kossuth téren a nemzet polgáraihoz szólva az egoizmus felszámolását sürgette. Hogyha nyitott kapukként befogadjuk Isten igéjét, mi is nyitott kapuk leszünk mások számára.
G: Hozzáteszem, hogy ez biztosítja egy nemzet sejtszerű vérkeringését, vitalitását. Hogy az egyének között ne csak az információ terjedjen, hanem az a szeretet, megértés, érzékenység, a valódi párbeszéd is. Ez biztosítja a hatékony munkavégzést, cselekvőképességet, és az egyéni boldogulást.
6. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán a pápa szintén kényes kérdéskört feszegetett. Az értelmiségi, tudományos-kutatói lét rendeltelését, értelmét helyezte beszédének középpontjába. Két egymással szemben álló kutatói karaktert (attitűdöt) mutatott be. Az egyik, aki a dolgokat nem akarja megfigyelni, hanem azokat elemzi, rendszerezi, s uralkodik felettük. A keresztény értelmiségi viszont a rá bízott dolgokat, környezetet meg akarja ismerni, alázattal viszonyul hozzájuk, s Isten szolgálatában részt vesz a teremtő alkotásban. Nagy különbség! Nem szabad hagynunk, hogy a gép által diktált világunkban eltűnjön maga az élet, mely emberi mivoltunk lényege.
G: Ezekkel kapcsolatban pedig annyit tennék hozzá, hogy igen, sokszor tapasztaljuk a szentatya szavaival élve, hogy az egzisztenciális lét társadalmivá silányul. Az egzisztenciális lét mindig személyes, individuális, a transzcendenciára nyitott. Olyan ontológiai fundamentum, mely állandó kapcsolatban, párbeszédben van teremtőjével. Az egzisztenciális léttel rendelkező ember folyamatosan mérlegel, gondolkodik, s az őt ért hatásokat egyezteti az Atyával, tisztában van saját végességével, keresi az önmagában való harmóniát. Idegenkedik minden emberi, despotikus kényszertől, kijelentéstől, minőségi belső szabadságra született. Ezzel szemben a társadalmi folyamatosan alkalmazkodik a divat ízléséhez, értékítéletéhez, hatásmechanizmusához, kritikai felülvizsgálat nélkül. Ha meg is állapítja, hogy számára ez rossz, akkor is széttárja kezét, nincs mit csinálnia. Ferenc pápa egész itt tartózkodása rávilágított arra, hogy ne elégedjünk meg ezzel. Azt gondolom, hogy felrázott bennünket, hogy ne süppedjünk bele a hétköznapiságba, hanem a szeretet nyelvén, annak érzelmi, értelmi, akarati dimenziója mentén emelkedjünk önmagunkon felül, hogy szebb, tisztább, boldogabb életünk legyen!
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.