Gyermekeink és az ő gyermekeik a legfontosabb életművünk, egyben életünk legszebb időszakát nyújtják és nevelésük is elsősorban a mi felelősségünk.
Topolánszky Ádám:
A mi büszkeségünk a család
Az idő múlásával ezt a büszkeséget valóban az „életművünknek” az érzése váltja fel, ahogy unokáinkra tekintünk, és valóban „…felemelő érzés (volt – szerk.), amikor kiskorú, vagy serdülő gyermekünkért siettünk az óvodába vagy iskolába, hogy félnapos távollét után ismét találkozhassunk velük.” – ahogy ezt a publicista írja. „Nincs annál szebb pillanat, amikor lányaink, fiaink megjelennek az iskola kapujában és tárt karokkal futnak hozzánk: képzeld, Anya (Apa), Mami (Papi), kaptam egy ötöst történelemből…! Egyfajta katarzis ennek a kötődésnek, ennek az érzésnek a megélése, amit minden embertársunknak őszintén kívánok, hogy egyszer tapasztaljon meg.”
Topolánszky Ádám négy hasábos írásának, – „Mi büszkeségünk a család” – az első két hasábja személyes húrokat bennem is megpengetett. Két éves unokámmal hetente, – immár menetrendszerűen, – legalább két délutánt töltök, sétálni viszem, foglalkozom vele, hogy édesanyját erre az időre „tehermentesítsem”, az időt magára fordíthassa. Hasonló lehetőséget teremt számára a másik nagymama a hétvégi, szombati és vasárnapi délutánokkal. Akkor csak az övé az unoka, lányom ilyenkor dolgozik a Hidegkúti Hírek munkáján, vagy az elmaradt háztartási tevékenységeket pótolja be, ritkán egy pici időre a pihenésre is gondolhat. Vejem, édesapjával együtt a ház körüli, és házban lévő „férfimunka” restanciákat számolják fel, én pedig csendes szemlélődéssel és igen is „büszkeséggel” eltöltve konstatálom, hogy „mindenki a családban megtalálta a helyét”. Sem lányom, de mások sem közülünk például nem szól bele ilyenkor a nagymama „nevelési módszereibe”, foglalkozási óráin, az „aktuális értékek” oktatásába. Tesszük a dolgainkat, s befelé a jóleső „büszkeség” tölt el mindenkit, mert „nincs ennél szebb pillanat, amikor lányaink, fiaink……….” boldogok, s ilyenkor a nagyszülők is azok, azaz az egész család. Nekem is csak pozitív gondolataim vannak, s én is hasonló érzésekkel vagyok szombat – vasárnap délutánonként, amikor látom unokám milyen önfeledten húzogatja a nagymama szoknyáját, avagy a nagymama éppen énekelget a gyereknek.
Jólesően nyugtáztam az újságíró további sorait is; „Mivel csak pozitív gondolatokat kívánok megfogalmazni a fenti élményekkel kapcsolatban, a könnyű válás és a családok szétesésének vizsgálata ezúttal nem képezi publicisztikám gerincét. Nem vagyok pszichológus. De lelkileg felemelő, ha gondoskodhatunk valakiről, aki fontos részét képezi életünknek.”
Igen ez az ide illő, a jó szó; a gondoskodás. És, ha ezt kölcsönösen megteremtjük, megteremtik maguknak a családok, akkor, s csak akkor mondhatják el; hogy „A mi büszkeségünk a család”.
A második két hasáb olvasása már nem ennyire volt felemelő, sőt nem is nagyon értettem egyet az íróval, amikor az oktatás és nevelés közé szinte egyenlőség jelet tett, kvázi szinonim dolognak kezelte. „Mert fontos tudni, hogy nem csak a szülőnek van beleszólása egy gyerek nevelésébe, hanem az oktatási rendszernek is. Épp ezért fontos egyfajta egyensúlyt kialakítani a kettő között úgy, hogy egyik se domináljon túlzottan.” Igaz hozzáfűzte, hogy „A szülő primátusa azonban megkérdőjelezhetetlen a gyereknevelésben. Neki van elsőbbsége, a gyerek mindenekelőtt az ő felelőssége, nem a politikusé, az iskolaigazgatóé vagy a tanáré.”
Tovább szomorított, hogy az emelkedett hangulatvételt napi politizálási szintre, ellen-kampányra hozta le, amikor a büszkeségről és a prideról ekképpen ír;
„Az igazi büszkeség (pride) nem abban merül ki, hogy minden évben egy teljes hónapon keresztül egy arányait tekintve jelentéktelen kisebbség a képünkbe tol egy kifacsart identitásideológiát, ………. Szent István királyunk államalapítási ünnepe (augusztus huszadika) mindössze egy napig tart. Csakúgy, mint Amerika függetlenségének ünnepe (július negyedike).”
Igen sokkal fajsúlyosabb a téma, (Lásd; Olvasói levelünket, vagy a Pestisrácokban megjelenteket, „Nem véletlen, hogy épp a gyermekvédelmi törvény ellenségei keveredtek pedofilbotrányba” a 12 p. és 15,45 mp. között elhangzottakat), ahol sürgetik, s ígérik a még szigorúbb őszi, törvényi leszabályozást. Természetesen Selmeczi Gabriella Huth Gergellyel történt beszélgetésében a „Mi kérdezzünk” műsorában a törvénykezés szükségessége mellett, többek között a média szerepéről, és a felelősségéről is sok szó esett, helyére téve a kérdés számos kapcsolódó területét.
De azzal mindenkinek egyet kellene érteni, amelyet így fogalmaz meg Topolánszky Ádám.
„Nincs fontosabb és elemibb építőkockája a társadalmi létnek, mint a család. Erre épül minden. És akik bármilyen megfontolásból meg akarják törni ezt a több ezer éves folytatólagosságot, azok nem kevesebb, mint emberiség elleni bűncselekményt követnek el.”