Gyakran járok ki a Pokorny József Sport – és Szabadidő Központba egy kis szórakozásért, napozásért, nézelődni focimeccsekre.
Sajátos hangulata van annak, ha beül az ember egy öregfiúk mérkőzésére a szurkolótábor soraiba. Hallgatja az öreg szurkolókat, akik ugyan alkalmanként kísérik a játék menetét, de inkább a pályán történt eseményeket kommentálják epés megjegyzéseikkel fűszerezve. Persze az öregfiúk is nagyon akarnak, de hát azért ma már nem úgy megy, mint régen. Ebből azok után valóban akad több – kevesebb humorosabb eset, s ezeket a szurkolók kegyetlenül „ki is karikírozzák”; büntetik az öregséget humoros bekiabálásokkal, vagy csak simán elfelejtik, hogy fiatal korukban mennyivel másként mozgott izomzatuk az embert próbáló edzéseken.
„Vigyázz, mert ráesel papára, és összetöröd habtestét!” – hallom, miközben pontosan 19 órakor, a meccs vége előtt 5 perccel kigyulladnak a pálya fényei. Gondolataim hirtelen más irányba csapnak. Nem is olyan régen itt „libalegelő”, a „falu vége” volt, egy árva utcai világítás sem volt…, csak sötétség mindenhol… Most meg micsoda fényárban úszik itt minden!
Vajon meddig lesz ez így, a jövendő energiahiányos időnkben? Egy ilyen bekapcsolás során bizony pörög a villanyóra… Érdemes ezt egyáltalán 5 percre felkapcsolni? Miért nem kezdték előbb 5 perccel az öregfiúk a meccset?…….Micsoda pazarlás… Ekképpen töprengtem, amikor megjelent több mint 30 fiatal mezben, stoplis cipőben, Maráczi János edzőjükkel az élen. A Hidegkúti Sport Club felnőtt csapata teljes létszámában kemény munkára jelentkezett, napi munkavégzés után. Körbeálltak, és a középpontban álló „előéneklő útmutatása” alapján derekasan megmozgatták magukat. Majd labdával először kettesével, majd hármas felállásban, az eddig is ismert, jól begyakorolt mozdulatokkal, kis csapatokra oszolva folytatták az edzési programot. Innentől kezdve mindenhol ott volt velük az edzőjük, aktívan beszállt tesztelésükbe. Kíváncsi volt arra, hogy egyes játékosai mennyire fejlődtek az előző alkalomhoz képest, a hibák kijavítására tanácsokkal látta el a csapattagokat. Látszott, hogy nagy tekintélye van, komolyan vesznek mindent az edzésen jelenlévők, és hogy az általa összeállított szigorú sporttudományi módszertan mellett folyik az egész felkészülési munka. Ezek után beláttam, hogy a villanyvilágítás indokolt, minden komoly itt, nem csak „úgy elfocizgatunk, rúgjuk a bőrt ész nélkül”, ahogy én korábban gondoltam… Egy adott pillanatban, holnap délelőttre interjút kértem Maráczi Jánostól, a HSC futballcsapat edzőjétől, amire ő készséggel azonnal igent mondott.
– Labdarúgóként a legmagasabb osztály az NB1/B volt. 33 évesen egy sérülés miatt hagytam abba az aktív labdarúgást, majd később oldboys játékosként újra kezdtem. A történet 2007-ben a Szentlőrinci AC megalapításával indult, és 2015-ig „életemet, véremet adtam” ezért a csapatért. Tavaly nyáron a HSC- től Apjók Gergely intéző és Rósa Viktor elnök kerestek meg, és felkértek erre a posztra. Igazolt játékosunk 50 fő körül van, minden héten, kedden és csütörtökön, pontosan 19 órai kezdéssel két csoportban 20-25 fővel edzéseket tartok, hétvégenként vannak a bajnoki mérkőzéseink. Természetesen a mérkőzésekre a csapatok összetételét én állítom össze, mint egy jó „szövetségi kapitány”, különböző meggondolásaim alapján, hogy a labdarúgók felkészültségéhez képest a legjobb teljesítményt tudják nyújtani pályán belül.
– Amatőr csapatnál ilyen fokú „professzionalitás”? Főhivatású edzőség ez!
– Nem mondanám főhivatásúnak, de természetesen sok időt és energiát igénylő tevékenység edzőnek lenni. Az „amatőr”, mint fogalom nem zárja ki a profi gondolkodást, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy mind a sportban, mind a játékosok formálásában, emberi tulajdonságaiknak fejlődésében komoly eredmények születhessenek.
Nem kevésbé fontos és nehéz feladat a játékosok lelki problémáinak gyógyítása is. Mert hát ez közösségépítés is, és ehhez az egyéni gondok mielőbbi megoldásának segítése elengedhetetlen, legalábbis számomra, ezt így látom. Mondhatnám, hogy „ars poeticám” ez;
Nekem attól férfi a férfi, hogy amikor helyzet van, akkor felnőtt férfi módjára beleáll és harcol. Legtöbbször éppen ezért meg is oldják a kihívásaikat, de ha nem, akkor se mennek le kisfiúba és kezdenek el magyarázkodni, hanem felelősséget vállalnak és megoldást keresnek. Tudatosan élnek és saját maguk tűzik ki a célokat maguknak. Magasra teszik a lécet, mert hisznek magukban.
Ha ez megvan, akkor tudok segíteni, de akkor mindent megteszek a srácokért.
– Láthatóan, érezhetően felnéznek és hisznek Önben, – ebben az amatőr sportvilágban a fiúk, – pedig a nagyvilágban is ez hiánycikk.
– A bizalom manapság nagyon törékeny dolog. Abban a pillanatban, amikor kontaktus van a csapat, a csapattag és az edző között, akkor kialakul a feltétlen bizalom, de ez szinte perceken belül el is szállhat. A bizalom bizony a nagyvilágban sincs meg gyakran. Szenvedünk is ettől, pedig őszinte kommunikációval sokat tehetnénk azért, hogy meglegyen.
– Kikből áll össze a hidegkúti labdarúgó csapat, ha ilyen magas követelmények elé állítja őket?
– Hidegkúti és környékbeli fiatalokból, illetve néhány távolabb lakó srácból. Ami külön érdekes, hogy 6 külföldi játékosunk is van. Játékosaink mindannyian tagsági díj fizetése mellett sportolnak egyesületünkben. Ez természetesen az utánpótláskorú játékosainkra is igaz. Alapvető szempontjuk, hogy lakóhelyükhöz közel esik ez a sportolási lehetőség, no meg, hogy a szülők tudják; jó helyen vannak a fiatalok. A tagdíjból és az egyelőre rendelkezésre álló TAO támogatásból tudjuk fenntartani a klubot. A felszerelést, mezt az egyesület biztosítja, de a stoplis cipőt, stb. mindenki maga állja, ezek gyorsan fogyó, nem olcsó dolgok. A tagdíjból fedezzük még a pálya bérleti díját is, melyet az önkormányzattól kedvezményes áron kapunk, de más kiadások is vannak.
– Hogyan?…….Amatőr sportolóként még fizetni is kell a testedzésért? A profiknál szédületes pénzekről hallani, pl. a játékosok vásárlásánál. Tényleg, itt mikor „vittek el”, ment el Hidegkúti SC – os tehetséges játékos?
– Az amatőr szinten természetes a tagdíj fizetés, kivéve ott, ahol esetleg külső támogató is van az egyesület mögött. Réges-régen szinte minden vállalatnak volt egy csapata, hozta a szurkoló tábort a vállalati kollektíva, az öntudat, és stadiont vagy pályát építettek. Munkaidő kedvezményeket, fizetést adtak labdarúgóiknak, az egymás közötti játékoscsere pedig nem volt „nyilvános.” Ma ilyenekről nem beszélhetünk, azt szoktam mondani, „ők fizetnek, hogy egzecíroztassam őket”. Azért nem panaszkodhatunk. Voltak játékosaink, akik magasabb osztályú utánpótláshoz kerültek, bár hosszú távon nem sikerült megkapaszkodniuk, de azért büszkék vagyunk rájuk. Sajnos manapság nem könnyű ilyen kis klubból felkapaszkodni. Kell némi anyagi támogatás a háttérben. Egy alkalommal felhívtam egy bennfentes barátomat, hogy lenne itt egy 13 éves fiatal emberke, aki nagyon ügyes. Nem tudná-e esetleg próbajátékra valahová besegíteni. A válasz az volt, hogy ha tudok mögé rakni egy kis pénzt, akkor lehet róla szó. Szóval a tehetség nem számított, a klasszikus piaci reláció fordítva működik. Nem a vevő fizet, hanem az eladó. A pozíciót, a helyzetet kellett volna felismernem. Ennyit a játékos eladásáról, a tehetség fejlődési lehetőségéről………. Szomorú a kép, de mi mindannyian saját örömünkre vigyázunk az egészségünkre. Még ha fizetünk is érte, higgye el, hogy megéri. Én arra tanítom a játékosaimat, hogy a játék szeretete, az egymás iránti tisztelet, és az emberi tulajdonságaink fejlődése a legfontosabb a sportban.
Hazafelé ballagván elgondolkoztam. Mi lesz télen a levegővel folyamatosan feltöltés alatt álló fóliasátrak fűtésével? Kigyulladnak-e valaha is a nagy pálya fényei? Vagy helyette mindenhol hideg és sötétség lesz. Hideg otthonainkban fázunk, és várjuk majd a jobb időket?
