Kis magyar karakterológia

Korábban, a közelmúltban olvasóink figyelmébe ajánlottam Zétényi Zsolt „Vármegye és állami függetlenség – Hazánk egész Európában az egyetlen, történeti alkotmányt is éltető ország.” címmel megjelent munkáját. /Lásd. „Nyelvében él a nemzet”/

Ebben az író, Zétényi Zsolt Babits Mihálynak „A magyar jellemről” című könyvéből hosszan idéz;

A magyar ebben a változó világban »posztulál« valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát […]. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek. Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni.

Illetve a történeti alkotmány vonatkozásában, a cikk szerzője azon idézettel igazolja egész további mondandójának lényegét miszerint; „a jelenkori magyar állam vállalta azt a szerepet, amit a klasszikus dráma nyomán a »kizökkent idő helyrehozásaként« fogadhatunk el.”

E felvezető után, jelen írásomban szeretném megvilágítani „A magyar ebben a változó világban »posztulál« valami állandóságot.” gondolat gyökerét.

Már Széchenyit is igen foglalkoztatta a magyar jellem természetrajza, és az erre adott, esetleges jó válasz megtalálása.

Széchenyit Klebelsberg Kuno a példaképének tekintette, s sikeres kultúra – és oktatás politikájának kialakításánál a „korabeli nemzeti karakterológia vita eredményeit” nyomon kísérte, figyelembe vette.

Klebelsberg így vallott:

….. a múltakban csodálatosan gazdag volt a magyar gondolkodás. Olvassuk csak el Bethlen Gábor leveleit, Zrínyi Miklós értekezéseit, Széchenyi, Kossuth, Deák, Kemény és a két Tisza beszédeit és írásait s elbámulunk azon, mennyire átszántották gondolkodásukkal a magyar életnek legtöbb mezejét. De újabban gondolkozási restség vett erőt az embereken és rengeteg az odavetett, de ki nem elemezett jelszó, amellyel a közösség, különösen a vidék nem tud mit kezdeni.

/Gróf Klebelsberg Kuno: Világválságban, Athenaeum 1931, 37.old./.

Ennek megváltoztatására azután egész oktatási és kultúrpolitikáját szolgálatba állította, azt állami szintre emelte. „Gondolkozási restség” a „magyar életnek legtöbb mezején”… Félve jegyzem meg, hogy végül is minden korban, az állami oktatás céljai, s nagy kérdései mögött ennek az „ideológiája” húzódik meg. A mit és hogyan tanítsunk meg, avagy mit és hogyan „ne tanítsunk meg a társadalomnak” nagy kérdése, annak kommunikálása nagyon lényeges a jövő nemzedékének fejlődésénél a nemzeti önismeret építésekor, alakításakor.

Ha ma fogalmazná meg Klebelsberg ezeket a sorokat, vajon egyáltalán ugyanezt írná le? Mert a rest szinonimái, pontosítása nem más, mint; lusta, tétlen, dologtalan, léha, lomha, lassú, semmirekellő, naplopó, dologkerülő, munkakerülő szavak, de a Magyar szókincstárban is szerepel népi mondásként, mégpedig igen találóan; a „lábát is a vállára venné”. /Bár sok emberre jellemző ez, mégis azt gondolom, hogy a nagy többség már elindult felfelé az úton./

Szekfű Gyula, Klebelsberg korának egyik főideológusa szerint Széchenyi a magyar jellemben úgynevezett „nemzeti hibákat” látott. Többek közt először az önhittségre, önáltatásra, öncsalásra, másodszor a hirtelen fellobbanó lelkesedésre, továbbá nem utolsó sorban a közrestségre és irigységre lett figyelmes, illetve ezek közvetlen, kiváltó okait, úgymint; a pártviszályt és uralomvágy meglétét emelte ki.

A klebelsbergi nemzetfelfogás – értelemszerűen – sok tekintetben közös volt Szekfűével, s a korabeli magyar konzervatív nemzetpolitika megszületéséhez, a konzervatív gyökerekhez – Széchenyi szellemiségéhez – térnek vissza a klebelsbergi reformkonzervativizmus hívei. Számtalan kérdés megválaszolását tartották fontosnak, így tehát többek közt tehát a „Mi a magyar?” – kérdést, és nem a „Ki a magyar?” – pejoratív kérdését.

Amikor Széchenyi a nemzeti hibákról értekezik, már lényegében a nemzeti karakterológia, azaz a „Mi a magyar?” – nagy problémakörét is érinti.

Kornis Gyula, Klebelsberg államtitkára, közeli munkatársa szerint a magyar lelkiséget a politikum, s a politikai hajlam tartja fogva, a szó szoros értelmében. Amikor azt írja, hogy „az elvekhez való tántoríthatatlan ragaszkodás” jellemzi a magyart, de ez egyoldalúan „defenzív természetet ölt”, ebből ezután csak az „ellenzéki, kritikai, obstruáló lelki habitus” és magatartás következhet, ellentétben az árpádi, szent istváni, mátyási államépítő időkhöz képest. A magyar politikai jellemre elmondható, hogy „nem ismer középutat”, hanem a kezdeti rajongó fellángolást, a gyors lehangolódás, a fásultság, az apátia követi.

Kornis Gyula, mint reform-konzervatív filozófus, pedagógus és irodalomtörténész az irodalmat hívja segítségül a nemzetneveléshez: „Az irodalmi műveltség a nemzeti önismeret és saját önismeretünk iskolája.” Ebbe a sorba illeszkedik Tormay Cécile munkássága is. /Az ősszel megtartandó Klebelsberg Napok rendezvényen – november 11. és 12. között – kitüntetett figyelemmel szeretnénk megemlékezni, és felhívni mindenki figyelmét arra, hogy száz évvel ezelőtt, 1922/23 fordulóján indult útjára a Napkelet konzervatív művészeti folyóirat Klebelsberg Kuno ösztönzésére és támogatásával. Főszerkesztője a kor egyik ünnepelt és jelentős írója, Tormay Cécile volt./

A teljesség igénye nélkül csak felvillantva a legjelentősebbeket, Kornis mellett Karácsony Sándor, Prohászka Lajos, és természetesen Babits Mihály nemzeti karakterológiai témájú munkáit is érdemes megemlíteni. Mindezekről jól és összefoglalóan olvashatunk Gyurgyák János „Ezzé lett magyar hazátok” címmel kiadott könyvében.

Babits Mihály „A magyar jellemről” írt tanulmányában a „Mi a magyar?” – kérdéséről azt állította, – (Gy. J. megfogalmazásában); – hogy „minden eleme problematikus, még maga a kérdőjel is”. Hiszen „a viselkedés változik koronként és különbözik egyénenként. S maga a magyarság lelki tartalma is folyton hullámzik a társadalmi osztályok és nemzedékek között. A hagyomány szétágazik, és olykor magának ellentmond.” Átfogó és érdekes megközelítései mellett azonban már akkor úgy látta, hogy a magyarságnak fontos feladata van, mert a kor, amelyben élünk – azóta még inkább, – egyre jobban a rombolás útját választja. Így ezzel szemben a magyarság magatartása „pozitív hivatásul” szolgálhat abban az esetben, „ha ragaszkodik ősi, nemes és „termékeny lomhaságához”. /Ha ez igaz, akkor napjainkban igen csak felértékelődhet ez a hozzáállásunk./

Karácsony Sándor nem a magyar nemzet egységes, mondhatni általános karakterológiai vonásairól beszél, hiszen három társadalmi szintet – a népet (alsónéposztályt), az értelmiséget (középosztályt), és a szofokráciát (alkotni tudó, művelt elitet) – különböztetett meg. Ami közös bennük, az „inkább a lélek dolga”. Szerinte a magyar lelket az „ezeréves feladat és küldetés” tudat alakította ki, amely nem más, minthogy hidat kell építenie; ázsiai gyökere és letelepedési helye, Európa között. A magyarság származását és ebből adódó lelkiségét, mentalitását, észjárását tekintve ázsiai, fejlődési iránya azonban európai néppé teszi. Így a magyar jellemvonásokat – Széchényivel ellentétben – nem hibáknak, hanem erényeknek, és adottságoknak tartotta. „A nyugati észjárást meghatározó kimért idő, kimért tér és ok-okozati szemlélettel szemben a magyart a végtelen tér, időtlen idő és mellérendelő gondolkodás jellemzi”, amely utóbbi nem csak a nyelvi, mellérendelő mondat szerkesztésben jelentkezik sok esetben, hanem még kulturális magatartási formákban is.

/Még száz év sem telt el, s már nem mondhatjuk el, hogy „a nyugati észjárásra a meghatározó kimért idő, kimért tér és ok-okozati szemlélet” a jellemző. – szerk./

Karácsony Sándor „javaslatában” viszont azt olvashatjuk, hogy a nép és a szofokrácia között elhelyezkedő értelmiség feladatává kellene tenni azt, hogy az ázsiai nép és az európaiságot magáévá tevő szofokrácia között közvetítsen. Karácsony szerint erre azonban alkalmatlan az anyagiassága, a protekcióra való törekvése és a kicsi műveltsége miatt. /Természetesen az értelmiség ilyetén történő általánosításával nem érthetünk egyet, de kétségtelen, hogy soraikban manapság is találunk ilyen jegyekkel nem is keveset. – szerk./

Prohászka Lajosnál a magyarság legjellemzőbb karakterjegye a bujdosás. Az angol „kiválasztottság” tudattal szemben, a magyar az ázsiai végtelen pusztákról eleve magával hozta rejtettség és elzárkózás utáni vágyát. Nyugalmat és állandóságot kívánó világát még jobban felerősítették a honfoglalás utáni tragikus történeti sorsfordulók keserű tapasztalatai. Így Prohászka megfogalmazásában: „minden magyar magányos, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hová és kihez tartozik; de meghúzódva lelki védővonala mögé, híven vigyáz és küzd, sokszor maga sem tudva, ki ellen – Kelet vagy Nyugat ellen – és nem tudva miért, mert nincs másképp, mert így rendeltetett el”. /Bizony jócskán megváltozott hozzáállásunk a dolgokhoz manapság, ha a negyedik kétharmadra gondolunk, a gyermekvédelmi népszavazás eredményére, avagy éppen a félmilliós részvételű békemenetekre. – szerk./

Legjobban Szekfű Gyulát foglalkoztatta a „Mi a magyar?” – kérdése. Ekképpen vallott erről – Karácsony Sándornak a „lélek dolga” szemléletét is felhasználva – a „Magyar történet” című munkájában: „Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története”. Így értelemszerűen a magyarság története a magyar ember lelkének története. A „Három nemzedék” megírásával úgy gondolta, hogy képes felmutatni a magyar nemzeti lélek fejlődését és minőségét is. Más kérdés, hogy a nemzetkarakterológiák mindegyikére az „időtlenítő” szemlélet a jellemző. Visszatérő megállapítása, hogy a magyar társadalom minden korban idegenkedett a pénzgazdálkodástól, és a haszonra törekvéstől, ugyanakkor Széchenyi szellemiségét, erkölcsi parancsait mindig leghívebben követte. Sokszor idézte Széchenyi kedvenc mondását: „Hibáink sokak, de erényeink többek.”

A nemzet karakterológia korabeli szaktekintélyeinek „megállapításai” a mai napig is viták tárgyát képezik, képezhetik. Ám gondolataiknak megismerése elengedhetetlen, ha bonyolult világunkban mégis csak megpróbálunk eligazodni.