„Schopenhauer, mint nevelő” – a filozófus kortárs Nietzsche ajánlásában

A közelmúltban, még a múlt évben megjelent Álmok lázában (Hidegkúti Hírek, 2022.12.12.) címmel írtunk a magányosságról, amikor Szentesi Zöldi László „Lázálmok helyett életet – Csendes órák – Az újságírói munka célja nem a szolgáltatás, hanem az igazság rendíthetetlen képviselete” hosszú cím alatti írásából idéztünk (Magyar Nemzet, 2022. december 7. szám), abból szemléztünk. Írásában, először sorra veszi az úgynevezett „tömegember jellemzőit” Ortega „A tömegek lázadása” című könyvének alapján, és abból adódó tömegemberi hibákat, és hibaforrásokat.

Az idézet akkor így hangzott; „A végén egyébként úgyis egyedül maradunk. … Aki nem erre fizetett belépőjegyet, talán nem is érti, miért természetes magányosnak lenni, ha az ember az igazságot szolgálja, nem pedig a látványt. Lenni, működni, elmúlni közös sorsunk, de ha már a híreket hozzuk-visszük, véleményt formálunk, hozzáteszünk ezt-azt a magunk korához, illő volna szabadon szállni, és rögzíteni mindazt, amit valóságosnak és tanulságosnak hiszünk. Ha ezt elmulasztjuk, a saját utunkról is végérvényesen letérünk”. – Megszívlelendő gondolatok ezek mindenki számára. – ajánlással zártuk le a szemlézés sorát, de már terveztük, hogy jövő év elejei lapindulásunkkor, egy hosszabb kitekintés erejéig Nietzsche, a filozófus ebbéli gondolatát, egyik írását is körbejárjuk. ^[1]Doktori szakdolgozat, Erdősi-Boda Katinka: A wagneri műalkotás, a zenedráma és hermeneutikai, zeneetikai alapjai – A bolygó Hollandi, Pécsi Tudományegyetem, Filozófia Doktori Iskola, 2018Tekintsék mostani írásomat az előző folytatásaként.

Nietzsche mindenekfelett életfilozófus volt, amely lényegében azt jelenti, hogy a filozofálás abszolút vonatkoztatási pontját, az emberi életben találta meg. E viszonyítási alap adta számára, az életjelenségek megítélésének, másképpen fogalmazva „értékelésének” a mércéjét. Nietzsche a modern gondolkodók közül, a legnagyobbak egyike, aki teljes tudatossággal, élte át korának értékrend pusztulását (halálát), és kíméletlen élességgel vette azt számba, valamint építette erre a válságra egész filozófiáját. Mert az az értékrend – legalábbis ő úgy látta –, amelyre az európai kultúra eddig épült, az véglegesen és végletesen már a múlté. A megszokás, a totális értelemvesztés állapotában van már, így a teljes elértéktelenedés a nihilizmusba tart. Ezzel ellentétben, az általános devalválással szemben menő, megfogalmazásában az úgynevezett „akaró embernek” – igen erős az önbizalma, ezt fel is ismeri önmagában, és ezzel tudatosan is él a cselekedetei során. A nihilista viszont hagyja magát sodortatni.

Nietzsche Schopenhauerről szóló, „Schopenhauer, mint nevelő” című írása a „példaképre épített önismeretnek” a kimunkálása, még az egészséges arányban és irányban lévő „akaró emberről” szól. Minden önismeretét fejleszteni kívánó – önnevelő – embernek „kötelező” olvasmányává kellene tenni. Sorait ezzel kezdi: „az emberek hajlamosak a lustaságra. De mások szerint helyesebb lett volna ez a válasz: az emberek félénkek. Szokások és közhelyek mögé rejtőznek… és pontosan attól félnek leginkább, ami feltétlen tisztességet és nyíltságot követelne tőlük.” ^[2]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. Holnap Kiadó. 2001. 43. o.Briliáns indítás az önismeret kifejtésére, és mindezt ebben a témakörben a példakép állításával. „Ha valaki (mint ahogy Schopenhauer is, és burkolt formában Nietzsche is ezt magának tartja fenn –szerk.) nem akar tömegember lenni, nem kényelmeskedhet többé; engedelmeskednie kell lelkiismeretének, amely odakiáltja neki: »Légy önmagad! Mert most nem az vagy, bármit teszel, gondolsz vagy akarsz is.«” ^[3]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 44. o.Majd így folytatván a fentieket: „aki nem meri vállalni tulajdon géniuszát, törődik ezzel, foglalkozik azzal, kacérkodik mindennel. Az ilyen ember… kísértet csupán, aki nemhogy félelmet, de még szánalmat sem ébreszthet senkiben.” ^[4]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 44. o.Azaz önmagát fel nem vállaló, önismeret nélküli ember; de csak kísértet. A filozófus ezután hosszan fejtegeti tovább a tömegember és – aki ebbe a kategóriába törvényszerűen bele nem tartozó – magányos ember különbözőségeit. Ez utóbbi rendelkezhet csak azokkal a személyiségjegyekkel, amelyek az önismeret kialakításában, fejlesztésében pozitív hatásúak lehetnek. A teljesség igénye nélkül, néhány gondolatot idézünk erre vonatkozólag az írásából; „hogy saját mértékeink és törvényeink szerint éljünk”, avagy, hogy „tulajdon életünkért felelősséggel tartozunk önmagunknak, következésképpen mi magunk akarjuk ezt az életet kormányozni, és nem engedjük meg, hogy életünk amolyan oktalan véletlenszerűség képét öltse.” ^[5]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 45. o.Ez bizony nem egy „hagyományos” nihilista ember szemlélete, és főként nem egy olyan filozófusé, aki már eleve a jó és rossz hagyományos, már elfogadott, „tollba mondott” kereteit is megkérdőjelezte, mert a megkérdőjelezésre ehhez első lépésként nagyon is tisztában kell lenni avval, hogy mi a hagyományos jó és rossz közötti különbség.

„Az ifjú lélek így szól önmagához: szabad akarok lenni.”, de bizonyítottan nem önmagától. Ebből következőleg teszi fel a kérdést; „De miképp találjuk meg önmagunkat?” ^[6]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 45. o(Boros János könyvében ^[7]Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor Kiadó, Pécs. 1998. 20.o. http://mek.oszk.hu/10100/10151/10151.pdfkifejti, hogy Nietzschére erősen hatott Emerson. Nem ritkán az ő mondatait fogalmazza újra. Például Nietzsche ezen mondata is ilyen emersoni hatást tükröz. –szerk.)E kérdésre Nietzsche azután módszert, elméleteket, filozófiát munkál ki, nevelőt ajánl – Schopenhauert –, a példaképállítás segítségével, merthogy „iskoláink és tanáraink egyszerűen eltekintenek az erkölcsi neveléstől vagy beérik merő formaságokkal. Az erény olyan szó, amelyről tanárnak és diáknak semmi sem jut eszébe, ódivatú szó, amelyen nevetgélnek, és még jó, ha csak nevetgélnek, mert ha nem, akkor színlelik.” ^[8]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 49. o.Ezzel ellentétben a példakép, mármint „Schopenhauer, nem akar látszatot kelteni soha, mert önmagának ír, és senki nem akarja, hogy becsapják, legkevésbé az olyan filozófus, aki önmagát teszi meg önmaga törvényévé: ne csapj be senkit, még önmagadat sem!”^[9]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 51. o.Ehhez pedig feltétlen nagyfokú önismeret szükségeltetik. Az ide vezető út pedig nem más, mint ahogy a példaképnél is látható. „Schopenhauer viszont önmagával beszél: vagy ha már mindenképpen hallgatóságra kell gondolnunk, akkor képzeljük el a fiút, akit az apa oktatásban részesít. Nyílt, természetes, jóindulatú beszéd ez…, amely olyan emberek sajátja, akik urak tulajdon házukban (ilyenek az „akaró emberek” – szerk.)…, ellentétben azokkal…, akik többnyire valósággal (csak – szerk.) csodálják önmagukat.” ^[10]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 51. o.Három kritérium; a becsületesség, a szívderítő vidámság és az állhatatosság megléte van az ilyen nevelőben, az ilyen apában. Más szóval a példaképnek ezekkel a tulajdonságokkal kell rendelkeznie, – vallja Nietzsche –, de csak a mindentől független magányos ember rendelkezik ezekkel. A magányosság azonban nem valami rossz dolog, állítja Nietzsche. Sőt egy helyütt azt írja, hogy „Nagy kegyetlenséggel és mindenféle magyarázatokkal kiegészítve felállították még azt a tantételt is, hogy az elmagányosodás mindig valami titokzatos bűn következménye.” ^[11]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 56. o.Az elmagányosodás a hagyományos, a hétköznapi nihilizmus melegágya. Pedig „Ezeknek az embereknek, akik szabadságukat belső világukba mentették át, a külvilágban is élniük kell,…ezek a magányos és szabad szellemek tudják, hogy állandóan mindenben másnak látszanak, mint amilyenek… jóllehet nem akarnak mást, csak igazságot és tisztességet… a halálnál is jobban gyűlölik a szükségszerűnek minősített látszatot.” ^[12]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 57. o.Mindezen rossz látszat ellenére, tehát kiváló és követendő emberek.(Mint ahogy Szentesi Zöldi László is kiváló újságíró és ember, aki követendő – szerk.)

Ezek után, az elmagányosodás miatti és következtében kialakuló kétségtelen veszélyek felismerésére figyelmeztet, amelyekkel ellensúlyozható minden magányosságból fakadó rossz érzés. Az elmagányosodás oka és egyúttal folytonos következménye, hogy a „kételkedés az igazságban” érzése állandósul, ekkor érkezik el a magányos ember oda, „hogy szent ember legyen, ugyanő, mint intellektuális lény, magában hordja a vágyódást a benne élő géniuszra.” ^[13]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 60. o.Nietzsche azt mondja; legyen ezekkel tisztában a magányos ember. A negatív hatások okozta felismert depresszióját ne betegségként élje meg, hanem ismerje fel, hogy a saját maga választotta magány (önismeret) nem teher számára, „depressziója” nem annak oka, sem abból adódó következménye. (Itt kell azzal kiegészíteni, hogy egy ember önismeretének mértéke – minden élettapasztalata ellenére – ellenkező irányban is változhat. Vagyis például egy adott krízis helyzetben, vagy katarzis hatására, avagy éppen egy mély barátság megszűnésekor, egy boldog szerelem megszületésekor csökkenhet a valódi önvizsgálat mélysége. – szerk.)

Nietzsche tudja, hogy mindezek elérése nem kis nehézségekbe ütközik egy olyan embernél, aki ezt az utat választja. Bátorításul e mondatokat veti papírra: „engem most mégis elfog a vágy, hogy megmagyarázzam, miképp tudjuk magunkat Schopenhauer segítségével mindannyian korunk ellen nevelni – mivel azt az előnyt élvezzük, hogy Schopenhauer ismertetett meg minket korunkkal.” ^[14]Friedrich Nietzsche: Wagnerről és Schopenhauerről. 65. o.

A továbbiakban a filozófustárs Schopenhauer /és így Nietzsche is – szerk./ saját korának anomáliáit fejti ki „elrettentésül”. Mégis válasszuk inkább a saját korunktól való elhatárolódást, azaz a magányos ember életét. Az anomáliák ismeretében és azok jellemzőivel tudatosan éljünk együtt a mai világunkban – tanácsolja mindenkinek Nietzsche.