Pünkösd – gondolatok

Nehéz leírnom – mint újságírónak – azokat a szavakat, amelyeket most érzek ilyenkor, Szentlélek ünnepén, pünkösdkor, azután a gyilkossági kísérlet után, amely a szomszédunkban megtörtént, különösen akkor, amikor világunkban, a közösségi médiában tombolnak a gyűlöletre és erőszakra felbujtó posztok, kommentek.

Láthatjuk, hogy a szavak súlya milyen erős. Mit okozhat, ha nem tartjuk kordában őket, ha szabadjára engedjük, ha szabadjára engedhetjük az információs technika lehetőségével élve neveletlen érzéseinket. A közösségi média készen kapta azokat a posztolókat, kommentelőket ^[1]A lapleadási hajrá miatt rendkívüli időpontban, pénteken jelentkezik a Gondolatok a könyvtárban rovat, melyben ezúttal — ironikus módon egy hozzászóló javaslatára — a … Bővebben, akik bizony abban a szocializációban nevelkedtek, abban a nem keresztény/keresztyén erkölcsi nevelésben részesültek, ahol a Szentlélek, a karizmák nem munkálkodhattak bennük. Merthogy ijesztő, milyen sokan vannak azon az érzelmi intelligencia valamint szellemi szinten, melynek során az egyszavas, rövid, bántó (trágár) kommentek a “mérvadóak”. Pár évvel, évtizeddel ezelőtt nem is gondoltuk volna, hogy mennyien akarják és tudják majd közölni így, egyszerű tőmondatokban másokkal a világról szóló gondolataikat, vágyaikat s várható cselekedeteiknek „beharangozását”, amelyek azután még szélesebb körben elültetik a gyűlölet magvait, s követőkre találnak. Az információs technika, a közösségi média, a „mindenki demokráciájának” szabályozatlansága sajnos korlátlan terepet biztosít minderre. Hiányzik a megelőző erkölcsi nevelés a hit, a szeretet jegyében, a jelenben a Szentlélek irányt adó segítsége, s ha nem teszünk ellene, akkor maradni fog velünk a jövőben is a mindent eluraló gyűlölet és erőszak világa.

Bár jóval előbb is megtehették volna…, a politikusok, és más illetékesek (szülőktől kezdve az iskolai nevelőkig, s nem utolsó sorban a médiáért felelősök) most majd talán megálljt parancsolnak ennek az őrületnek, miután végre rájönnek arra, hogy a „propaganda egy bites” nyomulását nem kellene támogatni. S talán majd ezen az úton haladva eljutnak odáig is, amíg nem késő, hogy ehelyett, a közösségi média korlátozásával egyidejűleg a hosszabb lélegzetű magyarázó, felvilágosító, józan hangvételű kultúra közvetítő, s nevelő célzatú orgánumokat kell újra szolgálatba állítani, mert csak azok lehetnek közösségépítők, olyanok, amik kirekesztik, gátat szabnak az erőszak spirál terjedésének.

Amikor ezeket a sorokat írom, pünkösdkor, s emiatt még fogékonyabb vagyok a Szentlélek befogadására, eszembe jut egy gyermekkori emlékem a neveltetésem idejéből. Egyszer megkérdeztem édesanyámat, hogy nekem miért kell édesanyát, édesapát mondanom, amikor más gyerekek apuval, anyuval, sokkal rövidebben szólíthatják meg szüleiket?

Messziről kezdték a magyarázatot, ma már tudom, hogy az nem volt „egy bites”. Nem voltak sem fáradtak, sem lusták, – mint a mai kommentelők bizonyos része, – és szeretettől átitatva hosszan mesélték el az alábbiakat, azért hogy mindent megértsek, s a későbbiekben kamatozni is tudjam. A mese, ami nagyon is komoly valóság volt, s így idősebb fejjel még utólag is helyénvalónak találom, így szólt;

Tudod, a még előttünk járó generációnak még teljesen természetes volt a hosszabb édesapa, édesanya szavak kiejtése. A mi szüleink úgy tartották, hogy a hosszabb, s így értelemszerűen „fáradtságosabb, több időt igénylő” megközelítés lehetőséget is ad arra, hogy végig gondolhasd azt, mindig tisztelned kell felmenőidet. Nagyobb esélyed van rá, hogy tisztelheted őket, ha „több idő” birtokában kezdesz bele a kommunikációdba, mint akkor, amikor első felindulással, gondolkodás nélkül, az esetleges következmények számbavételének hiányában fogsz bele. Ezt a régiek nagyon jól tudták…

Ma nem történik más, – ebben a felgyorsult világunkban, – minthogy gondolkodás nélkül, odavágjuk a másikhoz az első eszünkbe jutó sértő szót, ami azután önálló életre kel, és a cselekvésben a tettek mezejére lép. Látható lett a következmény. Imádkozzunk, a bennünk lévő Szentlélek segítségével, hogy nagyobb baj ne legyen, s épüljön fel a kórházi ágyból minél előbb.