….a magyarok azt gondolják, hogy egy fer elbánásnak kéne lenni a világban,…..de a világ nem igazságos,…………olyanokat fognak mondani, ami a saját érdeküket szolgálja,……..én például nem szoktam meghallani, bennem is van önérzet, tudom, hogy a politikai játszmákat, hogyan kell játszani…
motto: Orbán Viktor
A fent idézett sorokkal legelőször a választás előestéjén szembesülhettünk. /Lásd. Hidegkúti Hírek Orbán Viktor a tegnap esti Napi aktuális extrában – szerk./
Az a politikus, politológus, – legalább is aki ez ideig azt gondolta, hogy kiismerte a politikai „játszótereket,” – az hirtelen nem tudja hova tenni a „saját igazságát”, az eddig általa ismert és vélt világ igazságtalan voltában. Tudta eddig, hogy a demokrácia eljátszásában mik a játékszabályok, élt/visszaélt is azokkal. Ugyanakkor az államférfi nem ilyen, az nem él vissza a demokráciával, következetesen az igazsághoz ragaszkodik. Az ettől eltérő más hangokat nem hallja meg. A választópolgár viszont általában ez idáig semmit nem ismert, nem tudott erről a világról.
Most pedig mindenki mindenkire tekint, hogy valójában mi is történik körülötte. Elméleteket gyártanak, jogot magyaráznak, módszereket próbálnak ki, elemeznek, és abból következményeket jósolnak. Találgatják, hogy mi lesz a következő lépés. Azonban mindenre a kapkodás a jellemző, holott a gyakorló demokráciától mindaz távol áll. Hiszen a folyamatos demokrácia és annak fenntartása a tervszerűséget igényli, illetve az abból származó kiszámíthatóságot… Helyette viszont van rapid, ad hoc politizálás. Például „visszadatáltnak mondott,” vadonatúj, egy hónapos párt elindulásának a lehetősége a választáson, jogilag engedélyezett két napon belüli visszalépés, nem egyértelmű választási szavazólap, és sorolhatnánk még a megannyi rendszerhibából idővel előkerülő, egymásra épülő anomáliákat. Már most mondják az okosok, hogy bárki kerül (került volna) a főpolgármesteri székbe, a kialakult fővárosi közgyűlés összetétele nehéz „kormányozhatóságot” fog okozni. Senki, főleg a vadonatúj párt – identitásukat kereső – képviselői sem tudják, melyik frakcióba fognak majd átülni menet közben, mint ahogy volt erre precedens az elmúlt időben. Mert a demokráciánk, a „jog ezt is megengedi” nekik. Azaz, hogy menet közben valaki meggondolhassa magát, s lazán átülhessen egy másik székbe, otthagyva a rászavazó választópolgárokat. No, itt és ilyenkor találkozik a demokrácia rossz politikai erkölcse és a „kidolgozatlan” demokrácia rendszere egymással, a világ igazságtalanságának látványosan engedélyezett megjelenése.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az a Mi Hazánk be sem került a fővárosi testületbe, amely javasolta a fővárosi közgyűlés demokratikusabbnak tűnő, választások útján történő felállítását. Ki gondolta volna, – ők biztosan nem, – hogy a félévvel ezelőtt is érvényben lévő demokrácia s annak „fenntartási, fennmaradási” tervszerűsége változik, és a rapid politizálás; új párt jön be a képbe, visszalépés történik, kétes kimenetelű szavazás stb. minimális helyet sem biztosít majd nekik. Pedig számítani lehetett volna, és kellett is volna minderre ebben az erkölcstelen, káosszal teli világunkban. Innen lesz nehéz rendet teremteni, s visszatérni a jól/rosszul működő demokrácia világába.
Ráadásul sokan a választópolgárt még le is hülyézik, mások az értelmiségünket tévelygőnek látják, holott csak a jó döntéshez elegendő ismeretanyaguk hiányzott. Minden valamire való „tervező, szervező” tudja, hogy a döntéshez elegendő tudásra, ismeretre van szükség, s amennyiben ezek nincsenek meg, akkor a döntési/cselekvési helyzetbe az illetőt eleve nem szabad engedni. S főleg ekkor nem szabad lehülyézni, s tévelygésről beszélni a választópolgár esetében. Már korábban fel kellett volna hozni a szavazót a politikusnak, a politológusnak (kultúrpolitikusnak, a politikai kultúrának, stb. – szerk.) arra a szintre, hogy a kívánt demokráciát megértse, és jól gyakorolhassa. Viszont aki erre még ekkor sem képes, – illetve azt nem is akarja, – akkor azt nem szabad engedni a választási, döntési rendszer egészéhez, cselekvésében pedig ki kell zárni. Az általános választójog és a korlátozott válaszjog vitája régi keletű, annak megközelítése a demokráciák sok félesége alatt is igen sokrétű volt.
Ezért sem érthetek egyet minden tekintetben Pilhál Tamással, a Magyar Nemzetben megjelent „A hülyék meg a demokrácia – Szörnyen buta, tájékozatlan emberek is dönthetnek arról, milyen irányt vegyen országok sorsa” c. írásával, amelynek már kezdetén az egész kérdést kisiklatja a tisztelet irányába;
Egy politikusnak – ha úgy tetszik – szolgálati kötelessége … hogy tiszteletben tartja a választók döntését, meghajol a népakarat előtt…..” – írja, majd így folytatja.
„tiszteletre méltónak tartom, hogy Budapest XIII. kerületében az ottaniak a baloldali Tóth Józsefet választották polgármesternek sokadjára, hatalmas fölénnyel. Még politikai ellenfelei is tisztelettel beszélnek róla. E tiszteletért megdolgozott.
(Megjegyezni kívánom, hogy évekkel ezelőtt ugyanez a Tóth József, a Pesthidegkút Alapítvány kiadásában megjelent Erdősi Katalin és László Gyula „Amikor beáll a csend” kötetét támogatta, de nem éreztem tiszteletet iránta ekkor, de hálát és becsülést igen, azért, mert felismerte a könyv, az album művészeti/kulturális értékét.)
Nem meglepő, hogy Pilhál további soraiban el is veszti, – kénytelen is elveszíteni, – a „tisztelet fonalát”, amikor már ezt írja a XII. kerületben történtekről;
A hegyvidéki lakosság 53,64 százaléka, 16 124 választó gondolta úgy, hogy jó ötlet egy viccpárt politikusát polgármesterré emelni, s mellé tizenegy kutyapárti „politikust” a képviselő-testületbe ejtőernyőztetni.
Vagyis, a „tiszteleten alapuló” megközelítést felváltotta az „ötlet” kifejezés, ahelyett, hogy a „demokráciában való helytelen cselekvés miatt” gondolatát írta volna le.
Majd így folytatja láthatóan a maga által feltett költői kérdésre „no de kinek jut eszébe közhatalmat adni a kezébe? Hát a hegyvidékieknek. (Hogy ez a helyzet előállhatott, abban megvan a maga felelőssége az előző polgármesternek. Ám az egy másik történet.)” Egyfajta „látlelet,” és rezümé is következik ebből;
Felnőtt, elvileg felelős állampolgárok hatalmat adnak olyannak a kezébe, aki betépve, bazári majomként kiröhögi a politikát, cirkusszá degradálja a demokráciát, óvodás színvonalon bohóckodik. Ez a demokrácia csődje. S igencsak elgondolkodtató, nem kellene-e valahogy gatyába rázni az egészet.
Később aztán Pilhál érdekesebbnél érdekesebb, hosszú fejtegetésekbe kezd, különböző szerzőktől idéz a demokrácia mibenlétéről. „Szakértőkhöz” fordul, Winston Churchilltől kezdve a Zuckerberg-galaxis (Facebook) algoritmusán keresztül, – („keltett tömegpszichózisok olyan alakokat lökhetnek a politika magas polcaira, …a sötétség olyan méreteket öltött, hogy egy ilyen figurának vallási fanatikus rajongói vannak”- Pilhál) – egészen Jason Brennan politikafilozófusig, aki a Demokrácia ellen című, 2016-ban megjelent kötet szerzője, s aki a társadalmat három osztályra is osztja.
Brennan szerint, vannak, akiket már „nem érdekli …. a politika, és azt szeretnék, hogy hagyják őket békében pipázgatni.” (Azt gondolom, hogy a kutyapártra szavazók viccelői, a hegyvidékiek csak egy része ilyen, fáradt bele a politikába, s az egészet nem veszi komolyan. Nagyon helytelen hozzáállás…) „A második csoportba tartoznak a huligánok, akik olyanok, mint a futballszurkolók. Tájékozottak, de csak a világlátásuk szerinti forrásokból. Tehát csőlátásúak. És végül vannak, ……, akik érzelemmentesek és racionálisak. A mi társadalmunkban például ők a filozófusok, politológusok, akik (már amelyik) képesek tárgyilagosan megközelíteni a politikát, érvelni akármelyik oldal álláspontja mellett és ellen.”
Ez utóbbiak vannak legkevesebben, de nem várhatjuk el a szavazópolgároktól, hogy többségben ez utóbbiak legyenek, csak akkor, ha megtanítjuk őket minderre…
Tanítani és gyógyítani kell ezt a derék magyar népet!
– ismételgette mindig gróf Klebelsberg Kuno, és nem lehülyézni. De abban nagy a felelőssége annak politikusnak, kukultúrpolitikusnak, politikai ismeretátadónak, közvetítőnek, kampányszervezőnek, s minden olyan illetékesnek, aki ennek a káoszdemokráciának a kialakulását elősegítette. Így teljes mértékben magam is helyet adok Pilhál Tamás befejező sorainak, amelyek így hangzanak;
Más kérdés – ezt már én teszem hozzá (Pilhál – a szerk.) –, hogy a jelenlegi káoszdemokráciák irányítóinak eszükben sincs hagyni, hogy átkéredzkedjünk jobb, élhetőbb, sikeresebb társadalmi modellbe. Már az ezen való merengés is bűn szerintük. Nekik az az érdekük, hogy Bidenek, kutyapártiak és Karácsony Gergők vezessenek minket.