Hajdanán, amikor az egyetemen a kapitalizmus politika – gazdaságtani államvizsgára készültünk, azt kellett megtanulnunk, hogy a magántulajdon – különösen annak „nagy formátumai”, mint például, monopólium, részvénytársaság, kartell, valamint a marxi elmélet terminológiájával élve maga az államkapitalizmus – azért nem jó, mert rabszolgává teszi az egyszerű, magántulajdon nélkül maradt halandót, és nem is teszi lehetővé annak későbbi megszerzését sem. Egész pontosan a magántulajdon kizárja azt, hogy a robotoló, dolgozó egyáltalán beleszólhasson a magántulajdon működésébe, még inkább az ottani általa megtermelt javak értékesítése során keletkezett úgynevezett „újra elosztásába”.
Érdekes, hogy a rendszerváltás után meg ennek az ellenkezőjéről győzködtek; hogy az milyen jó, hatékony a többi tulajdoni formához képest. A magántulajdon újra „szent és sérthetetlen” lett, melybe lényegében véve újból senkinek semmilyen beleszólása nincs, csak magának, a tulajdonosának. (Igaz, ma már a vállalkozások ösztönzését propagálják, a rendszerváltást közvetlen megelőző napokban hirtelen „minden valamire való szocialista elfogyott” a spontán privatizálás alatt, az egyszerű átlagembernek pedig szinte egyetlen lehetősége maradt, a „magántőke működtetésére átalakított” korábbi megtakarítások mobilizálása tömegével, amelyben immár közvetlenül dolgozhatott. A nép kényszervállalkozásokról beszélt, klasszikusan visszatekintve; mondván az embereknek kizárólag saját tőkéjükből már nem lehetett megélniük. Ugyanakkor az alkalmazottaknak azóta sem lehet csak úgy az „ügymenetbe belebeszélniük”.)
A fenti dilemma azóta is folyamatosan napirenden van a kapitalizmus, a politikai gazdaságtan természetrajzának vizsgálata, tanulmányozása és megújítási igénye során. Ennek rövid fejlődéstörténetét, – a kialakulástól kezdve, – összegzi Botos Katalin közgazdász, egyetemi tanár, az Antall-kormányban egykoron a bankügyekért felelős tárca nélküli miniszter, a Magyar Nemzet két hónappal ezelőtt megjelent számában „A magántőke civil kontrollja” címmel.
Feltehetjük magunknak rögtön, hogy vajon e meglepő cím nem más mint a kapitalizmus eddigi válságaiból kivezető megoldási mód, mely elénk tárja a jövő, avagy már a jelen változásait? Ha ekképpen lenne, akkor ilyen kontextusban, – mármint a magántőke, magántulajdon esetében – a bármilyen színezetű kontroll hogyan is lenne értelmezhető, értelmezendő? Nevezzük nevén a dolgot egyáltalán; a magántőke felett a kontroll megvalósulhat, de akkor az már valójában nem is magántőke… Avagy az már nem is „igazi” kapitalizmus…? – mint, ahogy felsejlik az írásából. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az írás végén sem kapunk erre kimerítő választ.)
Ígérjük, hogy nem merülünk el a legkisebb mértékben sem gazdaságtudományi kérdésekben. Akinek közérthetően erre van igénye, olvassa el a téma súlyához viszonyítva is könnyen érthető, összegző Botos Katalin írást, de a civil kontroll jelentését viszont körbejárjuk. A civil szó polgárt, polgárit jelent, ezzel nincs is semmi probléma; így a polgár kontrolljáról van szó. Ha ez megvalósítható, akkor ez nagyon is üdvözlendő, és ez valóban ezek alapján a kapitalizmus megújhodásának egy lehetséges útja lenne. Nézzük csak a kontroll szót; „hozzáértő irányítást; egy folyamat, eseménysor, mozgás szándékunk szerinti alakítását… vagy másképpen; az irányítás képessége, amellyel egy személy akarata, szándéka szerint mozgásokat, változásokat irányít, illetve a változás ellenőrzése; azaz annak vizsgálata és folyamatos figyelése, hogy egy folyamat, mozgás hatása, változása milyen…….” (WikiSzótár.hu)
Civil hozzáértő irányítás és magántőke, ez a kettő így együtt? A fenti jelentések alapján mi ez? Óhaj, vagy jövendő realitás? Különösen annak fényében, hogy írásának elején így ír:
A klasszikusok úgy tartották, hogy szabadság nincsen egyenlőség nélkül. A személyek joga és a tulajdon szabadsága a modern kapitalizmus két alappillére. Ez volt a magyar liberalizmus alapeszméje is. Mi, idősebb magyarok emlékezhetünk a rendszerváltás idején folyó plakátkampányra. Eötvös Józsefhez köthető két szó szerepelt az MDF plakátjain, Antall József képével: „Szabadság és tulajdon”. A magyar nemzeti liberalizmus, melynek a konzervativizmust a fenti elvvel ötvöző Antall maga is meggyőződéses képviselője volt, hitt ebben a két alapvető elvben.
Nem hagyott bennünk maradandó nyomot ez a szóban forgó plakát, mint ahogy gondoljuk másban sem. A tulajdon szóról akkoriban az emberek többsége messze nem asszociált a magántőkére, a szabadság szóról pedig nem tudhatta, hogy nagyon hamar kiderül, hogy számtalan jelzős szerkezetben is létezik, létezni fog. Például újabban egyre gyakrabban halljuk, s immár értelmezni is tudjuk az „engedélyezett szabadság” kifejezést is, miután már „elsajátítottuk” a politikai korrektséget, vagy megismertük a nyugati sajtószabadság mechanizmusát. Viszont nagyon emlékezetes és beszédes, amikor a szocialista társadalmi – közösségi tulajdonban lévő hajdúszoboszlói 10 emeletes SZOT üdülő faláról a rendszerváltást követően egy pillanat alatt lekerült az „Épült a szakszervezeti dolgozók közadakozásából” tábla. S mire körbenéztél, a szocializmus éveinek kétségtelen egyes jelentősebb vívmányai, a magyar ipari javak nagy része is külföldi tulajdonba került, külföldi magántulajdonba, azaz a magántőke birtokába és irányítása alá.
Szóval ezek szerint, a fenti is „a kapitalizmus fejlődéstörténetének egyik állomása volt”, amelyre joggal írhatta a szerző,
…hogy a piacgazdaság elméletét megteremtő klasszikusok és az amerikai alapító atyák… elborzadnának attól, ha látnák, mi lett az általuk elképzelt társadalomból. Hogy olyan kapitalizmus működik napjainkban, amelyben mindennek és mindenkinek ára van, és meg kell azt vásárolnod, hogy meg ne halj.
Botos Katalin a továbbiakban érinti, számba veszi, levezeti, a különböző megújítási kísérleteket, a mindent meghatározó alappillérek esetében. Véleményünk szerint minden valaminek is számító újító már akkor is tudta és azóta is tudja; „Egyszerre szinte lehetetlen megvalósítani a kettőt: a személyek joga alulmaradt a tulajdon jogával szemben”, mégis akkoriban a „szabadság és tulajdon” egymás nélküliségének szépreményű szavai, gondolatai eszmei szinten egymással azonosak voltak. További próbálgatások voltak, és vannak napjainkban is. Így azután a szabadság és tulajdon szópáron a különböző kísérletezések során folyamatosan finomítanak is, például ekképpen;
A szabadságot jelentő és biztosító demokrácia esetében, „a demokrácia és tulajdonjog viszonyának pontos értelmezését” állandóan napirenden tartják, mintha egyáltalán a pontos értelmezésen valami is múlna. Avagy egy másik oldali biztosíték; „a fékek és ellensúlyok beépítése” gyakorlatának a gumicsontja, miközben kötetre menő tanulmányok jelennek meg erről, s mindenki használja, aki nem akar világosan beszélni. És „a bírói függetlenség elve” akkor, amikor fél Európa a jogállamiságot ezerféleképpen értelmezi. A váltópártok – a demokrácia – a diktatúra hármasának együttes kérdéskörei szembeállítva a neoliberalizmussal, más néven liberális demokráciával, – mert a demokrácia csak liberális lehet egyesek szerint –, amely „mint egy parazita, megöli a kapitalista rendszert, amelyre rátelepedett”. A problematikák sajnos nem maradnak meg megannyi elméletnek. Mondhatnánk azt is, hogy a többi is csak a szavak csépelése, de ez nem igaz. Lényegi változás nem történt, nem történik. Sajnos folyamatosak a kísérletek az emberiségen, és azok kőkeményen a gyakorlatban vannak. Van aki még azt is vizionálja, mint például egy Pranah Bardan nevezetű közgazdászprofesszor, hogy a jövőben megint „elkerülhetetlenül a szocialista-szociális társadalmi-gazdasági rend irányába mutatnak” a változások.
Jézus – Mária!!!
Sőt, elgondolkozhatunk azon is, hogy miért pont most olvashatunk Botos Katalin írásában többek között arról is, hogy „elkezdődött az államkapitalizmus kiépülése autoriter rezsimmel, Kínában.” Valljuk be, hogy erről valójában nincs sok ismeretünk, hogy hogyan is működik sikeresen ez ott? Mert állítólag egészen más, mint amit mi megismertünk hajdanán itt, Közép-Európában. Ott úgy kezdődött, hogy volt egy 5000 éves kínai történelem (ebből kifolyólag más néplélek) és ezzel folyamatosan együtt járt a világbirodalmi nemzeti tudat. Így a kínaiaknak mindenképpen más mentalitással kellett rendelkezniük ahhoz a fejlődéshez, amelyről Orbán Viktor beszélt Tusnádfürdőn; „ Az történt, hogy a nyugati ipari forradalom és a globális információs forradalom útját Kína harminc év alatt megtette. Ennek következtében százmilliókat emelt ki a szegénységből,…..”. Szalma György Demokrata 30. számában „Kína önmagára talált – a nemzeti identitás elpusztítását sikerült jóvátenni” írásában ezt olvashatjuk; „Kína hihetetlen iramú fellendülést élt meg, néhány évtized alatt cirka 500 milliósra nőtt a középosztály.” Ugyanakkor csendben megjegyezzük, hogy széles Európánkban pedig fogy a középosztály, és a kereszténydemokrácia tért vesztett.
Mindehhez egy „pici adalék” is, ahogy azt már Botos Katalin hozzáteszi:
Az a fajta létbizonytalanság, amely napjainkban fenyegeti a nagy többséget, amelynek nincsen számottevő vagyona és nem tudja magát biztosítani az olyan szerencsétlenségek ellen, mint munkájának elvesztése vagy súlyos betegség okozta kiesések, nem egyeztethető össze a demokráciával. Csak autokrata, plutokrata társadalmakhoz vezet, ha tovább hagyjuk működni. Egy biztos: határozott állami gazdaságpolitikára, szociális szempontok figyelembevételére van szükség, s a magántőke társadalmi kontrolljára.
Talán Csurka István harmadik útjára is gondolhatunk, a már nekünk ígért elvetélt szociális piacgazdálkodás helyett? (lásd. Személyes emlékeim Csurka Istvánról.)
Miközben egyszerre remélünk és félünk, hogy ez a „mindenképpen forradalmi jelentőségű” magántőke társadalmi kontrolljának a kísérlete sem lesz „igazán egyszerű”, fájdalommentes, meglepődve hessegetjük el a nagy kérdést; mi lesz velünk holnap, mi lehetséges?
