Kedvenc politikai publicistáim közé tartozik Topolánszky Ádám, aki írásait mindig úgy írja alá, hogy korábbi amerikai köztisztviselő. Így azután, mint Amerikát közvetlenül jól ismerőnek, ott élőnek írásait mindig „készpénznek” vettem, maradéktalanul elfogadtam, gyakran ismertettem is a Hidegkúti Hírekben. Most azonban, legutóbb megjelent cikkét „A végén legyűrjük a globalistákat” cím alatt eléggé ambivalens érzésekkel olvastam el. Azt gondolom, hogy témájának megközelítése, szemléletmódja és az azt kifejező hangvétel a tőle megszokottaktól eltér, miközben „globális mondanivalójával” teljes mértékben egyet lehet érteni. Illusztrációként például álljanak itt rögtön az elején a kezdő sorok; „Napóleon-komplexusban szenvedő nyugati vezetők a közelmúltban eszement stratégiához folyamodtak.” Az ilyen általánosságban megfogalmazott gondolat mellett sajnos nem ismeretes pontosan, csak legfeljebb sejthető, hogy a szerző mit is ért Napóleon-komplexus, avagy éppen „eszement stratégia” alatt.
Természetesen nagyon is jól tudjuk, hogy az EU-s birodalomépítés már a megvalósítás gyakorlatának állapotában van, erről van szó, és azt is, hogy eszement háború dúl a szomszédunkban, hozzánk közel. Ugyanakkor egy pillanatra sem hiszem el azt, hogy „a nyugati vezetők már tudják, hogy gazdasági és kulturális téren a keleti szorgalom, kitartás és fegyelem kenterbe veri országaik teljesítményét”. Ilyen, és ehhez hasonló további általánosításokat olvashatunk, emígy;
A nyugati civilizáció önsorsrontó életformája lebontotta saját működőképes struktúráit, szétrágta saját fészkét, és nem feltétlenül jó szándékkal (mert a mondás így tartja), de kikövezte a pokol felé vezető utat.
Egyenesen megdöbbentőek későbbi sorai is, amikor mintegy igazolásul, sajátos bizonyítással utal Kínára, mégpedig azzal „hogy nem feltétlenül a demokrácia az egyetlen út a jóléthez.” Megfigyelhető, hogy Orbán Viktor tusnádfürdői beszédével összhangban a jól ismert, korabeli, kommunista főidentitást formázó, megtapasztalt „mi” koncepcióról és az én-központú, nyugati, individualista társadalomépítésről értekezik. Kétségtelen, hogy nagy erő van a közösségépítésben. Jól esik, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül a küzdésben, de másik végletként az individualizmus kategorikus elítélése sem járható út. Meglátásom szerint „a mindent a maga idejében” elve a jó, a helyes alkalmazás, s ha a kettő érzésvilága megfelelő mennyiségben alkalmanként integráltan jelentkezik bennünk, az a legegészségesebb. Ekkor elkerülhetjük a túltengő egoizmust, s a vele párban járó baloldaliságot.
Különben az egoizmus talaján nyugvó nyugati ideológiára nagyon kemény szavakat használ, miszerint ezt akarják „a világ népeire ráerőltetni. Ennél még a gyarmatosítás is különb volt”. Ennek az ideológiának a gyökereire pedig ekképpen világít rá.
Stratégiai céljuk a káoszteremtés. …………Nem véletlenül nevezték el az ő általuk elképzelt egyetemes világot kozmosznak. A kozmosz szó a káosz (rendezetlenség) és a mosz (jövő) összevonásából származik (lásd Bogár László Lefelé a létezés lejtőin című eszmefuttatását). A Nyugat manapság maga a háború. A nyugati vezetők azt üzenik, felejtsük el a konszenzusos demokráciát, a tárgyalásos megoldásokat és a békét. Nincs ilyesmire idejük.”
Azzal viszont én végképp nem tudok konszenzust kötni, hogy
„csak annyi tennivalónk van, hogy felhívjuk a világ népeinek figyelmét arra, hogy mindez nem helyes.” Igaz, a tennivalónk sorát alaposan leszűkítve csak a kommunikációs szintre és csak a „mi, konzervatív-patrióta újságírók, elemzők, kommentátorok” körére érti, mindezt pedig „csak az esélytelenek nyugalmával várhatjuk a feltámadást” óhajával zárja be. Úgy érzem, az igazságért való küzdés és a rezignált nyugalom ebben a kiélezett helyzetben egymással össze nem egyeztethető dolgok. A nem egyszerű probléma komplex megoldását egyszer így, máskor úgy látja. Avval viszont egyetérthetünk, hogy nemcsak mi újságírók, hanem mások is a feladatok és megoldások útvesztőjében bolyongunk, mert látjuk, hogy
A széles tömegek mozgósítása elkerülhetetlen. És hogy ezt megvalósítsuk, következetesen jutalmazni kell mindazokat, akik részt vállalnak ebben az erőfeszítésben. A közösségépítés és a kör szélesítése a politikai siker záloga.
Másodsorban a kitartó türelem.
A feladatok diagnosztizálását, megoldását tekintve – miszerint előzőleg kijelenti, hogy jelenleg vesztésre állunk, – az olvasóra nem igazán hat bátorításul, így annak mozgósító ereje igen csekélynek mondható. Ugyan követendőnek ajánlja az alábbiakat, de változatlanul egyszer így, máskor úgy közelít mindenhez, mely szintén erősen csökkenti az íróval történő azonosulás lehetőségét;
Kivárás tehát – a nyugalom erejével!…higgadt kommunikáció a köznevelés és az oktatás során. Nem kell hisztizni, kapkodni, erőszakolni semmit……………… vágjunk vissza nekik, okos és kimért kommunikációs eszközökkel! De soha ne ijedjünk meg és ne hátráljunk meg! Mindig legyünk következetesek, és tartsunk ki jól felépített érvelésünk mellett! Az ismétlés a tudás anyja. Illyés Gyulához folyamodok: ……. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés az oroszlánnal a fenevadat meghátrálásra készteti. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön
Szép gondolat ez az illyési hitvallás, de vajon „megfelelő stratégia” lesz a meghátrálásukra? Illetve az sem mindegy, hogy a pirkadás miután és mikor következik…
