Április 30-án a Hidegkúti Családi Pikniken fergetegeres hangulatot varázsolt a Csillagszemű táncegyüttes a Pokorny József Sport- és Szabadidőközpont területén, mint ahogyan arról korábban beszámoltunk. Az együttes vezetőjével, Timár Mihállyal beszélgettünk a táncház és a néptánc valódi élményéről, értékeiről, néptánctanításról és a közösség fontosságáról.
Mai modern világunkban hogyan élik meg a hagyományőrzés közvetítő szerepét városi, valamint vidéki környezetben?
Egyrészt azt gondolom, hogy kicsit mesterségesen felállított ez az ellentét vidék és város között. Másrészt a hagyományőrzés – mint kifejezés – azt sugallja, hogy tisztelettel vagyunk a régiek hagyományai iránt és kegyelettel őrizzük azokat. Itt azonban nemcsak erről van szó, hiszen a néptánc és a népzene teljes mértékben kortárs műfaj. Bárkinek, bárhol – itthon, külföldön, akkor is, ha nincsenek ilyen gyökerei – a néptánc rengeteg örömet, kifejezőerőt adhat. A táncházban, az együttessel a színpadon, vagy hivatásként (táncpedagógusként, előadóművészként) a néptánc művelése boldogságforrás. Senki nem pusztán azért csinálja, mert tiszteli az ősök tradícióit, ez kevés lenne motivációnak, hanem azért, mert jó dolog. Sem térhez, sem időhöz nincs kötve. Szerintem, ami igazán értékes művészet, az mindig és mindenhol érvényes. A néptánc és a népzene ilyen kikristályosodott művészeti érték.
Főleg a nagyvárosokban, így Budapesten is háttérben van a nemzeti kultúra a kulturális térben, Önök viszont nagyon sikeresek. Mi a siker kulcsa?
Meglátásom szerint a siker titka az élményszerűség. Akár óvodásként, akár fiatal felnőttként nálunk mindenki olyan közösségre talál, ahol jól érzi magát, ezáltal valami plusz is kerül az életébe. A néptánc olyan kultúra, amelyet nagyon különböző szinteken lehet művelni. Már alapszinten is olyan élményt ajándékoz számunkra, amelyet más művészeti ágak során csak nagyon sok energiabefektetés után tapasztalhatunk. (Gondoljunk a hangszertanulásra…) Ezt szem előtt tartva, pedagógiai módszerünk is kifejezetten arra épül, hogy már az első pillanattól kezdve legyen meg ez az átütő élmény. Továbbá a siker abban is keresendő, hogy a nagyvárosi ember úgy érzi, hogy valami mégis hiányzik. Létezik egyfajta elvágyódás, amit a falusi idill világa testesít meg számára. Ezért is utaznak sokan nyaralni vidékre. S valószínűleg ez volt az egyik oka az 1970-es években elindult táncházmozgalom sikerének is. Akkoriban jelentkezett arra komoly társadalmi igény, hogy a hagyományos kultúrából visszahozzanak valamit a maguk számára. Nem kellett, kell ahhoz életformát váltani, hogy a néptáncot valaki élvezni tudja. A néptánckutatás is kimutatta, hogy azok a táncok, amelyeket megőrzött számunkra a parasztság a 20. század közepéig, össznemzeti, összeurópai jelentőségű értékek, nemcsak egy társadalmi réteg sajátjai. Arra vonatkozóan, hogy háttérben lenne a nemzeti kultúra, nem szeretnék állást foglalni. Nem hiszem, hogy átlátom a főváros kulturális életét, de véleményem szerint a kulturális érték önmagában érték. Nem kell semmilyen címkét ráaggatni, hogy az nemzeti vagy nem nemzeti. Arra azonban mindenképpen büszkék lehetünk, hogy a magyarság ilyen komoly kulturális értékeket őrzött meg. Ilyen gazdag tánckultúrával sehol máshol nem találkozhatunk, mint itt a Kárpát-medencében.
A táncház mozgalom a szocializmusban is valódi közösségépítéssel bírt. Mi változott azóta?
Hogy a szocialista kultúrpolitika keretei között megtörténhetett az a teljesen alulról jövő, spontán kezdeményezés, amely elé a kezdeti gyanakvás után a hatalom nem gördített semmilyen akadályt, annak többféle oka is lehetett. Akadt egy-két mentora is ennek a mozgalomnak, a párt vezetésén belül is. Leginkább Vitányi Iván ismerte fel azonnal azt, hogy ez olyan kulturális érték, ami semmilyen politikai rendszerre nem veszélyes. Olyan feladatot végeznek ezek a fiatalok el az állam helyett, amit nekik kellene. Kulturális életet szerveznek, amire mindenki fogékony lehet kortól, nemtől, tanultságtól függetlenül. Az első táncház a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket és korosztályokat érintette meg. Addig a legtöbb ember népzene tudása ki is merült egy-két, az iskolában tanult népdal ismeretével. A néptáncról pedig esetleg az derengett, hogy létezik olyan, hogy csárdás. Ilyen előzmények után szinte csodaként hatott a mozgalom és az édesapám, Timár Sándor által kidolgozott pedagógiai módszer közösségteremtő ereje. Később, a rendszerváltás után Közép-Európát elöntötte a globális kultúra, így most egy teljesen más közegben van jelen a néptánctanulás, a táncházmozgalom. Az elmúlt évtizedek tapasztalataiból kiderült, hogy ezen kultúra bármilyen körülmények között életképes. Sok minden, többek között a táncházak rendje is megváltozott. Sok olyan helyet is találunk, ahol élő népzenére szabadon táncolhat az ember, néptánctanítás nélkül. Megszaporodott az amatőr táncegyüttesek száma is. Ma már amatőr táncegyüttesek olyan tánctudással rendelkeznek, amilyen 40 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Azt gondolom, hogy a néptánc mozgalom fejlődésen ment keresztül, s nagyon jól megtalálta a helyét ebben a az új társadalmi közegben is.
Milyen változásokat tapasztal a mostani és a 20-30 évvel ezelőtti fiatalok körében? Gondolok itt a digitalizáció befolyására. Mennyiben használják fel ezeket az eszközöket a tanítás során? Vagy mennyiben téríti el a fiatalokat a digitalizáció a táncháztól?
A digitalizáció egy adottság. A lényeg az, hogy ezeket az eszközöket arra használjuk, amire valók és tudjuk, hogy hol van a helyük életünkben. Óriási dolog, hogy a zsebünkből elővehetjük mobiltelefonunkat, s megnézhetünk rajtuk archív táncfelvételeket, vagy a próbán eltáncoltakat feleleveníthetjük hordozható eszközeink segítségével. Évtizedekkel ezelőtt megszerezni egy archív felvételt kihívásnak számított. Akkoriban komoly kérdésként merült fel, hogy ki az, aki a Zenetudományi Intézetből egyáltalán megkaphatja a kópiát, van-e hozzá megfelelő vetítője, hogy a próbateremben lejátszhassa. A legtöbb esetben a feltételek nem voltak adottak. Leginkább a koreográfusok, táncoktatók fértek hozzá ezen gyűjtésekhez, azokról jegyzeteket készítettek. Napjainkban viszont a Zenetudományi Intézet honlapján felvételek százaiból válogathatunk. Ami pedig a másik oldalt illeti; amíg a gyermekek táncolnak, addig sem ülnek passzívan a képernyő előtt. Nem mondom, hogy aki néptáncra jár nem fog az interneten lógni, de kevesebbet, s megérzi, hogy a társas kapcsolat, a jelenlét semmivel sem pótolható.
Ön családi tradíciót visz tovább. Mit tanult szüleitől és milyen új ötleteket valósít meg a tánctanítás terén?
Különleges helyzetemből fakadóan, én ebben a világban nőttem fel. 1975-ben születtem, ekkor a táncház mozgalom már elindult. Akkoriban édesapám, a Bartók Béla Táncegyüttes, illetve az Állami Balettintézet néptánc tanszakának vezetője is volt, aztán 1981-től az Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett. Édesanyám pedig női tánckar vezetőként tevékenykedett ugyanott. Ennek megfelelően én a próbatermekben nőttem fel, rengeteget jártam szüleimmel vidéki, külföldi tánctanításokra, illetve gyűjteni is segítettem. Ezek ellenére csak felnőtt koromban vált az biztossá, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Ami a pedagógiai módszert illeti, gyermekkorom hatásai alól nem tudtam és nem is akartam kivonni magamat. Ugyanakkor az igazi pedagógus csak saját személyiségével adhatja tovább tudását tanítványai felé. Lehet mestereket követni, lehet módszereket alkalmazni, de csak az lesz valódi, hiteles pedagógus, aki saját személyiségén keresztül átszűri a tanultakat, különben mindig valakinek az utánzójává válik. Tanítási módszerem alapjait szüleimtől kaptam, de az évek során nagyon sok tapasztalatom halmozódott fel az óvodai-iskolai tanítás terén. Különben mindegyik gyermekemet tanítottam, tanítom táncolni. Az egyik lányom asszisztensként részt is vesz a tánctanításban, már segít nekem. Ennek nagyon örülök, de nem szeretnék senkit sem közülük erre a pályára kényszeríteni.
Következő fellépésük mikorra várható?
A Hagyományok Házában június 12-én, vasárnap este, 19 órakor lesz. Ez a Csillagszeműek szokásos évadzáró bemutatója, ahol mindegyik csoportunk fellép, az óvódásoktól kezdve a felnőtt Timár Együttesig. Sajnos a Covid időszakban elmaradtak ezek a bemutatók, így ez most egy kicsit újrakezdés is. Próbáink jelentős része a Marczibányi téren zajlik, emiatt szorosan kötődünk a II. kerülethez.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.