Megszólalt 100 éve a Magyar Rádió az éterben 2. rész

Jubileum – 1925 december 1.

Dohnányi 1931-ben zenei főigazgatóvá történő kinevezésével a vita részben a minőségi zenét akarók felé billentette a mérleg nyelvét. A későbbi, uralkodó elvi álláspont már más, miszerint „a rádió a népé”, és „aki nagy hangversenyeket, keveseknek szóló illetve kiválasztottaknak szóló művészi alkotásokat akar, az menjen az ilyeneket játszó színházba vagy hangversenytermekbe”. ^[1]Kilián Zoltán: Rádióesztétika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 18p. Ez a koncepció egyre jobban előtérbekerült Dohnányi 1931-1938 tevékenysége alatt – feltehetően igen csak Dohnányi ellenére-, pedig a technikai fejlődés pont az ellenkező irányban kínált lehetőséget az egyre színvonalasabb zenei műsorok közvetítésére.  Kezdetben a kis stúdiók a zenekarok létszámának szükségszerű korlátozását jelentette, továbbá hogy a karmesterek az akkor még akusztikailag nem megoldott megfelelő stúdiókban a zenekar játékát nem úgy hallgatták, ahogy azt a hangversenytermekben megszokták, ezért általában hangosabb játékra ösztönözték a zenészeket. Módosítani kellett a szokásos zenekari ülésrendet is, mert a mélyszínezetű hangszereket közelebb kellett hozni a mikrofonhoz, különben felborult volna a zenekari egyensúly. Így azután, egy időben szokássá vált az, hogy a karmester úgynevezett megfigyelő fülkéből dirigálta a zenekart annak megfelelően, ahogyan az előadást a hangszórón keresztül hallotta. Mondhatnánk, hogy ez technikai kérdés, pedig egyáltalán nem az. A karmester és zenekar közti kapcsolat a zene interpretálását nagymértékben befolyásolja, majd e zene meghatározó hatással bír a média zenei műsorának, illetve annak a színvonalának közönségi megítélésében. Ez pedig már nem más, mint a média és a közönség kapcsolatának legfontosabb viszonya ekkorra már. 1935-től épült ki a legnagyobb stúdióhelyiség, a VI-os stúdió, s amely a zenekarok színházszerű elhelyezésével, a nagy zenekarok befogadására is alkalmassá vált. A ma már csak kamarazenének megfelelő akusztikai terveket a későbbi Nobel – díjas Békéssy György készítette. Békéssy a zenészek közreműködésével heteken át dolgozott, folyton javítva a terem akusztikáját, úgy hogy a beállítás utolsó fázisában bevonta Dohnányi Ernőt is. Azt gondoljuk, hogy ez az 1935-ös év – Dohnányi rádióbeli működésének közepén – a rádió zenei életének csúcsa lehetett. Innentől kezdve Dohnányi 1938. évi főzeneigazgatói székből való fölállásáig folyamatosan csökkent a rádió műsorpolitikájában a zenei élet súlya.^[2]Sugár Gusztáv: Megszólal a Rádió, Budapest, Ajtósi Dürer kiadó, 91,123, 125p.,

    Ujházy Lásztó: A hatos

A műsorszerkesztés leegyszerűsítve azt jelenti a hallgató oldaláról, hogy mikor, mit hallgatnának az emberek legszívesebben. A rádiózás hőskorától napjainkig elmondható, hogy hallgatássűrűség dolgában reggel, délben és este jelentkeznek a legnagyobb számok. A zenei műsorok szerkesztői is – ha törekvésüket a legnagyobb hallgatottság elérése vezérli- a zenei műsorok elhelyezéséért a délelőtti, déli, esti műsoridőkért szállnak harcba. Természetesen más műfajok szerkesztői is ugyanezeket az idősávokat célozzák meg. A rádió hőskorától napjainkig világszerte folyik a zene és próza helyes arányának meghatározása és még ez akkor is igaz, ha egy rádióállomásnak akár egy külön tematikus zenei csatornája is sugároz. (A Bartók Rádióban – mely jelenleg zenei csatorna-, illetve falain belül is folyamatosan vita tárgya a zene és próza aránya.) A háború előtti utolsó békeévekben a zene a teljes műsoridő kétharmadát, a szó egyharmadát kapta, és ez igaz volt a Petőfi adó sugárzásának megkezdése után is, nemkülönben az 1944 végéig párhuzamosan működő telefonhírmondó esetében is.  Későbbiekben az arány elmozdult. A külföldi és magyar rádióállomásokon a próza megerősödött, a zene leszorult a korábbi 75%-ról 50-60%-ra.   Intézményi szinten a zenei és prózai műsorszámok leképeződtek zenei és prózai műsorok készítéseinek osztályaira. Ezek az osztályok később, miután egyre több rádiós műfaj, vagy műsorfajta került a rádió műsortervébe (pl. hírosztály, dokumentumosztály stb.) további osztályokra osztódtak. Dohnányi Ernő korának egyik legnagyobb karmestere, előadóművésze és zeneszerzője, nem véletlenül kapja meg a Magyar Rádió zenei főigazgatói állását. Személye garancia volt arra, hogy a rádió műsorpolitikáiban a zene szerepe, aránya megfelelő súlyt kaphasson. A mérték és a mérce még az által sem változhatott, hogy igazgatósága alatt Dohnányi művei, dirigálásai, zongorajátékai sűrűn előfordultak az intézményben. A műsorszerkesztési arányok vitájában egyszer egy agyonbírált külföldi rádióigazgató így fakadt ki: „a rádió mindenkié, de nem ugyanabban az időpontban”. ^[3]Kilián Zoltán: Rádióesztétika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 46p. Szakmailag ez a megállapítás most is igaz, sajnos a politika egyre többször felülírja ezt. A rádióműsor szerkesztése és a műsorokról a hallgató időbeni orientálása lehetővé, és főleg szükségessé is tette, hogy megjelenjenek a rádióújságok. A rádióújságok lenyomataiból a rádió egész műsorpolitikájának, a műsorszerkesztés irányelvei kiolvashatóak. De mint önálló orgánum is számottevő jelentőséggel bír a nyomtatott sajtó történetében. ^[4]Kilián Zoltán: Rádióesztétika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 39-50p.  Dohnányi főigazgatói posztjáról 1938 évében köszön le. Mikrofilmen, számonként nézhettem át a Rádióélet teljes 10. évfolyamát. Struktúrájában, tartalmában és zenei témájú anyagok vonatkozásában azonban teljesen más, mint az 1931-es (vagy azt megelőző) évfolyamoké. Ismeretes, hogy Dohnányi munkásságától függetlenül a rádió életében („fejlődésében”) a zenei műsorszámok ekkorra már háttérbe szorultak, ahogy Európa minden jelentős rádióállomásánál, így nálunk is a kommercionalizálódás hódított. Pedig elmondható, hogy Dohnányi a rádióért sokat dolgozhatott és ez zeneszerzői munkásságát is háttérbe szorította. Élete folyamán bemutatott op. 48 művéből 1931-1938 között csak a op.36 Szimfonikus percek zenekara (1933) és az op. 37 Sextett zongorára, hegedűre, brácsára, csellóra, klarinétre és kürtre /C-dúr 1935/ műveinek volt ősbemutatója. Jól mutatja a zenei élet kiszorulását az 1938 évi Rádióélet július 22-én megjelenő 30. számában olvasható interjú: Mit tervez a Rádió? címmel a beharangozó, mint állandó rovatban Milyen lesz a jövő rádióműsora? c. kérdésre Cs. Szabó László a prózai osztály vezetője így nyilatkozik: „A világ rádióállomásainak műsora ma kétségkívül egészen más, mint amilyen tizenöt esztendővel ezelőtt volt és egészen biztos az, hogy néhány év múlva gyökeresen változik majd újból.” Igen, a próza elfoglalta a rádiót, hangjátékok és színművek közvetítése már napi rendszerességgel váltották egymást. A Rádióéletben külön nagy terjedelmű rovat volt már a Hét színháza és a Mi filmhíradónk címmel, a sztárok nagy fotóival, életük intim és kevésbé intim részletivel. Miközben a zenei beszámolók már szinte meg sem említik a művészek neveit és a zenei repertoárt sem közlik, ami majd a rádióműsorban elhangzik. Például amikor Dohnányi Ernő 1938. augusztus 1-jén zongorázik, a felszínes beszámolóban a repertoárt nem közlik és megjegyzik. „a címlapon három magyar művész nevével is találkozunk”. Gyakran lesz jellemző ez a fajta „pongyolaság” amikor egy-egy ajánló íráson belül például Salzburg, Szeged, Wemblay nagybetűs főcím alatt a Tannhauser és Háry János közvetítése mellett az Angliában megrendezett úszó és vízilabda bajnokságot propagálják. De a legnagyobb különbség az előző Rádióélet évfolyamokhoz képest, hogy elszakad a rádió közvetítette tényleges műsoroktól. Megjelenik jelentős terjedelemben pl. konyha, divat asszonyoknak rovat kézimunkamintákkal, de ugyancsak megemlíthetjük a sportrovatot, az akkoriban mindenkit megmozgató futball mérkőzések ismertetésére. Ugyancsak sok helyet foglalnak el a képregények és a rajzos illusztrációk főként gyermekeknek külön rovatban. Nagyobb lélegzetű irodalmi jegyzetekkel és elbeszélésekkel könyvek recenzióival is egyre gyakrabban találkozhatunk. A zenei tárgyú és témájú anyagok egy-egy zeneszerző életrajzának egész oldalas ismeretterjesztő írásban merül ki. Ami különösen feltűnő és elszomorító, hogy a rádiósélet erősen politizálódik. Igaz, ebben az időben még csak a médiával kapcsolatba kerülő politikusokról szóló főként képes tudósítások formájában jelentkezik ez az irány, de a képaláírások és a hangvétel már sok mindent előrevetít. Pedig már üzemben van a második adó is, de ott sem talál igazi otthonra a zene.  A 30. számban ugyan felhívják a figyelmet, hogy ünnepi „műsort ad az új idényben a nyolcvanöt éves Filharmóniai Társaság” de csak a száraz statisztikát közöli. Ebből megtudhatjuk, hogy alapítása óta ezerhatvannégy hangversenyt adott a Társaság, ebből háromszáz hangversenyt Dohnányi vezényelt. Ezzel az alapító Erkel Ferencet megelőzi, aki kétszáznegyvennégyszer állt a zenekar karmesteri pódiumán. (Dohnányi 1937. április 9-én Baden-Badenben vezényelte a háromszázadikat.) 1938. szeptember 2-i a Rádióélet 36. számában a próza és a zenei műsorok már jövőbeli arányára következtethetünk, amikor először jelenik meg „A prózai műsor újdonságai” című rovat. A zenei közvetítések újbóli fellendülésére ezután hosszú éveket kell várni.

Ebben a részben lényegében azt is láttatni engedtem, hogy „minden intézmény életében meghatározó fontosságú az intézmény vezetése. Hogy a médiafogyasztó igénye milyen mértékben kerül kielégítésre, az nagymértékben az intézmény vezetésétől függ és csak sokadik áttételen keresztül érvényesülhet a közönség elvárása.” A rádiózás kezdeti azon korszakát választottam ki viszonylag részletesebb bemutatásra, – így a 100 éves jubileum alkalmából, – amikor a rádió zenei életének irányításában a kor autentikus személyisége Dohnányi Ernő zeneszerző és karmester volt a meghatározó, a rádió főzenei igazgatójaként.

Ahogy írtam; „a zenei közvetítések újbóli fellendülésére ezután hosszú éveket kell várni”, ez már az 1989 utáni évek, 35 éves rádiózásának a története.