Valóban mindannyian ugyanarra a jelentésre gondolunk?
2021. október 31-én a Kommentár Klub című beszélgetős műsorban hallottam, illetve november 3-án a Mandiner online lapban olvastam, hogy Czopf Áron eszmetörténész a fogalmak jelentésének tudatos átgondolását, helyes értelmezését szorgalmazza. Így fogalmaz; „Ha helyreállítunk egy fogalmat, azzal a kulturális immunrendszerünket erősítjük.”
A téma személyes irányultságomat érintette, mivel az élettapasztalat és az (egyszeri) empirikus tapasztalat közti különbözőséggel doktori disszertációmban, valamint etika és hermeneutika tárgykörben tartott előadásaimban folyamatosan foglalkoztam.
Foglalkoztam, mert húsbavágóan fontosnak tartom világunk, és az abban történő folyamatok, jelenségek mélyebb megértése végett, a fogalmak tisztázását a tartalom szempontjából. Meglátásom szerint a társadalmi véleménynyilvánítás és párbeszéd ezen dől vagy bukik el. Ugyanazon fogalom másképp értelmezése, sokszor kiüresítése egész érvrendszereket, világnézeteket, világképeket, ideológiákat, gondolkodásmódokat épít, vagy gyűr maga alá. A gigászi probléma mára már olyan lépésekre sarkall, hogy a sokszor feszült csendet ideje megtörni, és a fejekben rendet tenni, s felhívni a figyelmet arra, hogy a fogalmak mögött mi is húzódik meg; látszat vagy valóság.
A témában három gondolkodónak a meglátásait tartottam érdemesnek megfontolni, melyekből láthatjuk, hogy az idealista, szellemi gondolkodás igenis a gyakorlatból, konkrét társadalmi, közéleti és magánéleti helyzetekből indul ki, s azokra válaszol. Wilhelm Dilthey szerint az életvalóságot az élmények sokféleségében tapasztaljuk. A megértés felfüggeszti az individuális élmény korlátozottságát, így válik újra és újra a megértés élettapasztalattá. Az értelmezések bővülése tágítja az egyedi élet horizontját, ez teszi lehetővé az egyediből az általánoshoz vezető következtetéseket. A kölcsönös megértés feltételezi és felépíti az egyének általi közösséget. Ebből is világosan látható, hogy az a világkép, amely az individuális, nagyrészt szüleink által átörökített élettapasztalat átadását és befogadását negligálja, teljesen zsákutca. Hogy a liberalizmus ez utóbbi ideológiai vezérfonala honnan is ered, arról Hans-Georg Gadamer is ír. Egyértelműen kijelenti, hogy a felvilágosodás torzszüleménye az, mely zászlajára tűzte az előítélet-mentes ráció tisztaságát, mindenhatóságát. Ezzel a felvilágosodás azon nagy hibáját követte el, mely szerint maga is „előítélettel viseltetik egyáltalán mindenféle előítélettel szemben, s így a hagyományt megfosztja erejétől.” Mivel az emberi lét magában hordozza az időbeliséget, ezért az időbeliség által meghatározott belső tudati struktúra következménye maga az előítélet megléte. Ebből adódóan olyan nem létezik, hogy az ember ne rendelkezzen előítéletekkel. Hiszen az ember a hagyományban a nyelv által benne találja magát. Ez a hagyomány az egész történelmen keresztül végighúzódik, lezáratlan, befejezetlen, és a végtelenségbe nyitott. Ezek fényében a hagyomány hordozta előítéletek voltak, vannak és mindig is lesznek. Tévedéshez vezet azok tagadása. A liberális nézet szerint a „hagyomány lehetséges igazsága attól a szavahihetőségtől függ, melyet az ész tulajdonít neki. Nem a hagyomány, hanem az ész a forrása minden autoritásnak. Ami írva van, az nem feltétlenül igaz. Mi jobban tudhatjuk.” Ez az a felfogás, amely magát, a liberális emberképet is megformálja. Az individuum maximális totalizálása, a közösségi múlttal, és sajnos jelennel szemben. Nem megoldás, hogy álságos módon az előítéletet, és az élettapasztalatokat tagadjuk, helyette az kellene, hogy rávezessük egymást mindarra, ami belátható, a hagyomány hordozta lehetőségekben. Hogy Ortega szóhasználatával éljünk, ez adja a generációk közti párbeszédet, nemzetünk vitalitását.
A lét, a világba vetettség olyan komplex struktúrákat hordoz magában, amely materiális és ontológiai-metafizikai eredetű. A transzcendens vetülettel rendelkező ontológiai fundamentumnak kell meghatároznia azt az irányt, amely képes a társadalmi életet helyes módon működtetni. Ha viszont fordítva, a matériából (az adott társadalmi állapotból) szeretnénk levezetni mindent, jövőbeli világunkat, életmódunkat, és társadalmi berendezkedéseinket, akkor – Gabriel Marcel gondolatait felidézve – egy olyan degradált racionalizmus maradványait görgetjük magunk előtt, amelyben az ok magyarázza az okozatot, ennek megfelelően az objektív valóságot elferdítő illúziók vezérelnek. Mindezt miért? Mert a rövidtávú egyéni érdekek ezt diktálják.
A négy sarkalatos erény – bölcsesség, igazságosság, bátorság, mértékletesség – olyan konkrét mérce, mely társadalmunkban kijelöli a jó és a rossz cselekedetet, ezáltal a rendet, a biztonságot, a boldogságot. Az „érzékenyítést” ez irányban kellene elkezdeni, hátrahagyva az értékmentes semlegesség, és relativizálás idejét múlt szlogenjeit. Éppen ezért, gondolataimat Ortega, a spanyol filozófus „Korunk feladata” című könyvének idekívánkozó soraival zárom;
„egy-egy korszak gondolkodása két, egymással ellentétes magatartást tanúsíthat más korok eszméi iránt – különösen a közvetlen múlt esetében van ez így, hisz mindig az hat a legerősebben, s magában hordozza – kioltva, lezárva – a teljes múltat. Valóban vannak korok, melyekben a gondolkodás korábban sarjadt eszmék folytatásának tekinti magát, más korok ellenben úgy érzik, hogy haladéktalanul és gyökeresen át kell alakítaniuk a közvetlen múltat… A mi korunk ebbe az utóbbi csoportba tartozik… Amikor a gondolkodás harcos magatartást kénytelen tanúsítani a közvetlen múlt iránt, akkor két részre szakad a gondolkodó közösség. Egyik oldalon áll a többséget alkotó, hatalmas tömeg, mely kitart az elfogadott ideológia mellett; a másikon a bátor szívű, lánglelkű, gyér kisebbség, …….”
Ortega: Korunk feladata
Azon átalakulásokat kell elősegítenünk, amelyek a maradandó, erényeken alapuló értékeket, fogalmakat vallják magukénak.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.