A fákat az elmúlt hetek időjárása megtépázta erősen a horgásztónál. Több fa fordult ki helyéről gyökerével, ágak szakadtak le, törtek le a tó körüli sétányra, annak környékére. A víz közepén lévő kis sziget is sajnos mostanra szomorú látvány lett; a fák jelentős része ott is elvesztette részlegesen koronáját.
Milyen szép is volt pár évvel ezelőtt ilyen tájban korcsolyázni látni a bátrakat. Akkor még nem sejtettük, hogy kedvenc helyünk ilyenné válik. Nem is olyan régen rendezték, építették ki, egységesítették a murvás sétáló szakaszt, a közelmúltban pedig napelemes villanypóznákat állították fel. Mondhattuk; Itt is megjelent a XXI. század! Azt gondoltuk tavaly, hogy a víz egyik oldalán, a kivágásra váró fák eltávolításával további tömeges megjelölésre a közeljövőben nem lesz szükség. Hiányérzetünk támadt azok elvesztésével, de vigasztalódtunk, hogy a vadromantika azért megmarad. Továbbra is le tudtunk ülni beszélgetni, piknikezni a sokat megélt, átélt fák alá, s hűsölhettünk egy-egy nyári napon elfelejtve a tikkasztó kánikulát. Most úgy néz ki veszélyben van mindez…
Szegény öreg barátaink, a természet óriásai! Vajon hány évgyűrűt tudhattok magatokénak? Mit tudtok, amit mi nem? Meséljetek nekünk! Eddig természetes volt számunkra létezésetek, mivel már jóval korábban itt voltatok, mint mi. Legyintettünk mi emberek, biztos itt fogtok álldogálni minimum az örökkévalóságig… Aztán a kifordult gyökerek szembesítettek, hogy a kimért Időtök lejárt. Csak ne így tömegesen tettétek volna velünk mindezt. Késő már azt feltennünk, talán betegek voltatok-e, vagy miért történhetett meg. Talán hibáztunk, talán kevésbé…, talán törődhettünk volna veletek többet, többet gondolhattunk volna rátok, vagy fiatalíthattunk volna fokozatosan, biztosíthattuk volna a tervszerű fatelepítést… Akkor nem látszódna annyira drasztikusan a vég, s folyamatosan élvezhetnénk árnyékotokat… Volna, volna… Vajon mi emberek legalább ilyenkor látunk-e még, vagy ekkor sem, csukott szemmel továbbmegyünk.
Mindenesetre a tó több évtizednyi története így hangzik: Sokáig ez a lápos terület járhatatlan volt, egy kopott elvarázsolt stéggel, ahová pár lélek elvonult, kiment, hogy megfürössze lelkét a magány csendjében. Aztán az önkormányzat felkarolta az ügyet, megjelenhettek a horgászok horgászbotjaikkal, családok mosolya töltötte meg a vidéket, a modernizáció (tótisztítás, lámpák) utat tört magának.
Vajon mi lesz a Jövő? Új látkép, ahol nincsenek fák? Vagy facsemeték, sok türelem és várakozás? Netán olyan nagy fák költséges telepítése, amelyek vagy kibírják és megbarátkoznak a számukra rendelt talajjal, vagy nem? Mindenesetre változás lesz, amely szükségszerű és elkerülhetetlen. Mi meg megérthetjük azt, hogy nem velünk kezdődött, s jó esetben nem is velünk végződik a történelem. A mi feladatunk pedig hogy ne kiéljük, hanem megéljük az életet.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.