2.rész
Idézetek Romsics Ignác: Bethlen István c. könyvéből
„Bethlen is elfogadta, és külföldi kölcsön felvételével miniszterelnökségének első hónapjaiban maga sem számolt. Magyarország – nyilatkozta ezzel kapcsolatban kormányalakítása után – »sorsa jobbrafordulását nem idegen segítségtől, hanem saját szorgalmától és önfeláldozó munkájától várja«. 1921 nyaráig úgy tűnt, hogy az önerőre támaszkodó stabilizáció sikeres lesz. A korona zürichi árfolyama az 1920. decemberi 1,24 centime-ról 1921 júniusára 2,34 centime-ra emelkedett. Az átmeneti eredményeket azonban nem sikerült stabilizálni. A nyár közepétől a korona értéke ismét csökkenni kezdett, s 1,14 centime-os árfolyamával szeptemberben elérte addigi mélypontját.
A kudarc alapvető oka az volt, hogy a vagyonváltságtól remélt 30 milliárd koronát a nemzetgyűlés már a törvények elfogadása során lefaragta 11-12 milliárdra. Valamint az, hogy az inflációs viszonyok miatt a papírkoronában befolyó összegek gyorsan értéküket vesztették. De nem tartotta magát a redukált költségvetéshez a kormány sem. A menekültek letelepítése, a felduzzadt köztisztviselői állomány fizetése, az ellátatlan lakosság élelmezése, a magyar kisebbségek kötelességszerűen és a távlati revízió reményében is vállalt anyagi támogatása, valamint a katonai tárca igényeinek kielégítése az elmúlt hónapokhoz hasonlóan 1921 nyarán és őszén is igen jelentős előre nem látott kiadásokat tettek szükségessé.”
x
„Az önerőre alapozott stabilizációs terv összeomlását követő hónapokban megerősödött az az elképzelés, hogy már az államháztartás megrendült egyensúlyának helyreállítását is külföldi támogatással célszerű elérni. 1922 márciusában így nyilatkozott erről Bethlen is. „A pénzügyi helyzetünk súlyos. Bevételeinkből kiadásainkat fedezni képesek nem vagyunk. Hosszú idő fog még eltelni, amíg megfeszített munkával e célt elérjük. Ebben a munkában a külföld segítsége nélkül célt nem érhetünk.”
x
„Az infláció azonban legfeljebb egy-két évig lehet a gazdaság talpra állásának hatékony eszköze. Hosszabb távú érvényesülése nem a kibontakozást, hanem a teljes dezorganizációt segíti elő. A lakossági jövedelmek még erőteljesebb megadóztatásával, újabb vagyondézsmával és az állami adminisztráció drasztikus leépítésével a költségvetési deficit valószínűleg önerőből is megszüntethető lett volna. Ez azonban egyrészt tovább csökkentette volna a gazdaság már egyébként is alacsony forgótőkealapját, és újabb politikai feszültségeket okozott volna. Másrészt – és ez volt a fontosabb – elintézetlenül hagyta volna a jóvátétel kérdését, és szinte csábította volna a győzteseket magas terhek megállapítására. 1922 végétől Bethlen ezért egy nagyobb összegű külföldi államkölcsön megszerzéséért és ezzel összefüggésben a jóvátételi terhek elengedéséért, illetve minimalizálásáért kezdett dolgozni.”
Nemzetközi kölcsön
„Lampson (angol pénzügyi diplomata –szerk.) úgy tájékoztatta a pénzügyminisztériumot, hogy „az adott helyzetben bármilyen nagyobb jóvátételi összeg megállapítása csak a pénzügyi káoszt fokozná Közép-Európában.” Ezt elkerülendő felvetette, hogy Ausztriához hasonlóan esetleg Magyarország is kapjon 20 éves moratóriumot fizetési kötelezettségeire. Hohler követ ugyanilyen értelemben jelentett. Ezek alapján mértékadó londoni politikai és pénzügyi körökben 1922 végére olyan vélemény alakult ki, hogy Magyarország pénzügyi és gazdasági szempontból a csőd felé közeledik; jóvátételt nem tud fizetni, s hogy stabilizációjához külföldi kölcsönre van szüksége…….Anglia, amely a magyar jóvátétel teljes törlését javasolta, a Jóvátételi Bizottság januári ülésén egyedül maradt előterjesztésével. A bizottság kifejtette rosszallását az elmaradt szállítások miatt, és azok pótlólagos teljesítését követelte. A jóvátétel törlése esetén, a londoni pénzpiacon a magyar kormány valószínűleg azonnal jelentős összegű kölcsönt kaphatott volna. Úgy azonban, hogy ez nem sikerült, hogy az egyelőre még meghatározatlan összegű jóvátételi fizetések fejében a magyar állam bevételeit bármikor zárolhatták, elutasították a kormány 1923. eleji kérését. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy a kölcsön megszerzésének előfeltétele a magyar állami bevételek zálogjogának teljes vagy részleges a feloldása. A magyar kormány ezt 1923.április 22-én kérte a Jóvátételi Bizottságtól. A kérés alátámasztása érdekében 1923 áprilisában Bethlen pénzügyminiszterével együtt Párizsba, Londonba, onnan ismét Párizsba, a végül Rómába utazott.”
x
„Bár a Magyarországnak nyújtandó nemzetközi kölcsönt elvben Franciaország sem ellenezte, azt jóval szigorúbb feltételekhez kívánta kötni. Nemcsak a jóvátételi fizetések elhalasztását ellenezte, hanem kikötötte azt is, hogy a kölcsön első részleteiből Magyarországnak jóvátételi fizetéseket kell teljesíteni. Franciaországnak Magyarországgal szemben nem voltak ilyen követelései. Álláspontjának kialakításában két szempont játszott szerepet. Egyrészt az, hogy Magyarországgal szembeni barátságos magatartásával nem akart precedenst szolgáltatni Németországnak. Másrészt kelet-európai szövetségi rendszerének, a kisantantnak a támogatása, amely legszívesebben semmiféle kölcsönt sem adott volna Magyarországnak, vagy ha igen, akkor csak igen szigorú pénzügyi és politikai feltételek mellett.
A Jóvátételi Bizottság döntését a brit diplomácia vereségként könyvelhette el. Ez azonban Magyarországnak annyiban talán még jól is jött, hogy a továbbiakban Anglia presztízskérdést csinált a magyar jóvátétel és kölcsön méltányos elintézéséből. Céljának elérése érdekében az angol kormány mindenekelőtt Romániára és Csehszlovákiára gyakorolt nyomást, amelyek az angol pénzpiactól Magyarországhoz hasonlóan nagyobb kölcsönöket vártak. »A kisantanttal szemben minden pénzügyi segítség megtagadásának politikáját folytatjuk mindaddig, amíg meg nem változtatja álláspontját Magyarország pénzügyi rekonstrukcióját illetően« – fogalmazta meg a brit álláspontot Cadogan.
Bár közel egyéves diplomáciai huzavona árán, Angliának így végül sikerült – esetenkénti olasz támogatással – Franciaországot és kelet-európai szövetségeseit rábírni eredeti álláspontjuk megváltoztatására. Ennek köszönhető, hogy a 250 millió aranykoronában megállapított nemzetközi kölcsönt teljes mértékben a magyar kormány kiadásainak fedezésére, illetve a gazdaság szanálására lehetett fordítani. A jóvátétel összegét viszonylag alacsonyan, 200 millió aranykoronában állapították meg. A fizetési feltételeket úgy szabták meg, hogy 1927-ig csak kisebb szénszállításokat, 1927-től 1933-ig pedig csak évi 10 millió koronán aluli részletfizetéseket kellett teljesíteni. Ausztriához képest, amely 21 évre teljes fizetési moratóriumot kapott, ezek nyilvánvalóan kedvezőtlen feltételek voltak. Bulgáriához viszonyítva azonban, amelyet mintegy 500 millió aranykoronának megfelelő összeg fizetésére köteleztek, kifejezetten előnyösnek volt mondható. A pénzügyi téren rákényszerített engedményeket Franciaország és a kisantant azzal fizettette meg, hogy a kölcsön kibocsátását politikai feltételekhez kötötte. Ezek a következők voltak: Magyarország külön nyilatkozatban elismeri a trianoni békeszerződésben megállapított határokat; garantálja, hogy a Habsburg-dinasztia egyik tagja sem tér vissza a magyar trónra, és végül megígéri, hogy törekedni fog baráti kapcsolatok kialakítására a kisantanttal. A kisantant politikai feltételeit, amelyekkel Anglia is egyetértett, Bethlennek el kellett fogadnia. Ő ezt Anglia tanácsára némi vonakodás után megtette, és az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyveket aláírta. Arra azonban, hogy bármelyik kikötést komolyan vegye és magára nézve morálisan kötelező érvényűnek tekintse, egy percig sem gondolt.”
