A dolgok önköltsége azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet mi sem természetesebb, mint feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.
mottó: Henry David Thoreau
Valamely közeli hétköznapon a televíziót nézve művelhettem magam a pénzügyi világválságok kialakulása terén…
Boros Imre és Bogár László a legutóbbi „Globál” c. adásokban rendszeresen, – már 500 évre visszamenőleg, történelmi kitekintésben, s sajátos, csak rájuk jellemző show műfajában, – komoly szakmai súllyal ismertették a pénznek a történelemre és politikára mindent meghatározó szerepét, közel hozva azt, s győzködve, hogy ez a „természetes világrend”. Ugyanakkor azt is folyamatosan bizonyították, hogy a történelem menetében az emberek, a népek élete jó is lehetne, de a pénz, s a vele szorosan összefüggő, gyakori háborúk kitörései egyenes következmények, s elkerülhetetlenek. Ezek mellett szintén a közelmúltban a 2008-as pénzügyi összeomlást, „művészeti megközelítésben”, a már 2011-ben forgatott „Krízispont”-ot, [1]Krízispont (Margin Call) – amerikai, 2011. Rendezte és írta: J. C. Chandor. Kép: Frank G. DeMarco. Zene: Nathan Larson. Szereplők: Kevin Spacey (Sam Rogers), Paul Bettany (Will Emerson), … Bővebben – az ugyancsak sajátos, szinte meghatározhatatlan, illetve besorolhatatlan, mégis igen szórakoztató művészfilmet is láthattuk. Én, a magam részéről nem vállalkozhatom pénzügyi szakismeretem hiányában a film kritikájára, de nincs is szükség rá, mert megtette helyettem már Huber Zoltán, 2013-ban az alábbi linken.
Nem állhatom meg, – amikor a teljes kritika elolvasását ajánlom,- hogy néhány sorát azonban kiragadjam a hosszú és kimerítő írásából. Teszem ezt két okból is, egyrészt mert már az első sorával bizonyítja, hogy pénzügyi ismeretem ilyen szintű hiánya bocsánatos, másrészről a filmben vázolt pénzügyi mechanizmusokat a blog adta lehetőségével már ki lehet fejteni a legmélyebb szakmaisággal. Aki már kellő pénzügyi jártassággal rendelkezik, valamint kedve is van ahhoz, hogy azt további szintre emelje, az feltétlenül szánjon rá időt a blog elolvasására. Választ és ismeretet szerez magának arra a mindenkit foglalkoztató alapkérdésre, amit az ember ugyan jószerivel sohasem tesz fel magának belső indíttatással, csak ha a „Globál”- t nézi, avagy éppen a „Krízispont” c. filmmel találkozik, véletlenül. Igen „véletlenül”, mert az alapkérdés megfogalmazását, annak propagálását, a pénzzel való hatalmi játékokat, trükközést nem igazán van érdekükben az „illetékeseknek” felfedni, orrunkra kötni. Mert az alapkérdés pedig így hangzik; miért mindig csak az adósról, az adósságról, a pénzhiányról van szó? Ha mindez létezik, akkor igenis ott van a másik oldalon a tartós pénzfelesleg, a hitelező is. De hogy az hol van, ki az, arról soha nem tudunk meg semmit, nem hallunk, nem látjuk meg őket. Az egész legfeljebb elintéződik úgy, hogy ellopták, röviden, avagy maximum úgy, hogy hosszú nyomozás következik, majd minden elfelejtődik, ellaposodik.
S akkor még az emberiség igen jól járt, mert háború nélkül „megúszta”.
Mert „jóváírják” a lopott pénzt, avagy éppen újjáépítésre fordítják, s megint kezdődhet elölről az egész „történelmi” folyamat Bogárék szerint, avagy ahogy a film végén elmondja a piramis csúcsán álló pénzember, – nyugodt, jóízűen lefolytatott ebédelése közben, míg a kinti világ éppen összeomlóban van, – hogy ez az egyetlen természetes körfolyamat, ez a világ természetes rendje. Így működik, sőt erre építtetett fel a világ.
Tehát így kezdi Huber Zoltán írását.
A XXI. század gazdasági válságait a gyöngyvásznon érzékletesen visszaadni szinte lehetetlen. A mai pénzügyi rendszer a felszínen nem sokkal több, mint monitorokon villódzó számsorok és grafikonok kusza halmaza, ahol egy aprócska mutatószám megváltozásával egész vagyonok tűnhetnek el, akár tizedmásodpercek alatt………Ma a legfontosabb bankok, brókercégek és befektetési társaságok steril és személytelen multikká nőttek, ahol névtelen alkalmazottak szürke hadserege standardizált módszerek, és előzetesen jóváhagyott kockázati modellek segítségével dönt a pénz (és így áttételesen az átlagemberek) sorsáról
A következő bekezdés néhány során keresztül a pénz/piaci világ „hatásmechanizmusát” vázolja fel nagyon röviden, de annál inkább tömören, mindezt a humánum és a szervezet egymásra ható viszonylatában.
A Krízispont legnagyobb erénye így elsősorban az, hogy sikeresen adja vissza a pénzügyi világ beteges belterjességét, illetve sikerül érzékeltetnie azt az egyre félelmetesebb távolságot is, amely a cégek, illetve a hétköznapi valóság között létrejött. Az érintettek igazi tragédiája azonban mégis az, hogy a tudtán kívül itt lényegében mindenki kényszerpályán mozog. A teljes képet sem a befektető, sem a beosztott, sem a döntéshozó nem láthatja át, így a különböző reakciók már egyáltalán nem tudják befolyásolni a rendszer kíméletlen logikáját. Chandor (a rendező-szerk.)
látlelete azért annyira drámai, mert minden eddigi filmes próbálkozásnál közelebb jut a pénzügyi szektor ijesztő törvényszerűségeihez.
A művészfilm kritikája egyre jobban „belemerül” a bankszektor működésének szakmai mélységébe, amelynek illusztrálására a kritikus néhány gondolatfoszlányát idézem, beismervén;
nem könnyű film, hiszen a direktor átveszi az amerikai üzleti szlenget, és magyarázat nélkül használ olyan fogalmakat, mint a swap, vagy az adósságfedezetű kötelezettségek…
Miközben a történetben az amerikai jelzáloghitel-válság, a 2008 -as, – a Lehman Brothers cég, – csődjének kialakulási folyamatát ábrázolja, szimulálja, a rendező a hierarchikus szintek döntési mechanizmusait mutatja be, ugyanakkor;
komolyabb közgazdaságtani ismeretek nélkül is élvezhető…. felrajzolja a szervezeti hierarchia rémisztő arcát….elsősorban mégis a fontosabb szereplők érzelmeit, dilemmáit boncolgatja…. a kialakuló emberi dilemmák, a szervezet diktálta lépéskényszer, a beszűkült döntési lehetőségek kötik le a figyelmét. Éppen ezért fektet olyan sok energiát a szereplőket körülvevő atmoszféra hangsúlyos bemutatására,…megszemélyesítve a nagyvállalat embertelen sterilitását.
Egy másik kimerítő kritikában, Barotányi Zoltán tollából, – aki még mélyebben beásta magát a pénzügyi folyamatok egészébe, – többek között megismerhetjük elöljáróban röviden a film konkrét cselekményét is, majd azután egy klasszikus kritikai befejezést olvashatunk;
A nagy pénzügyi cégek Fixed Income részlegein matematikus, fizikus, mérnöki, vagy számítástechnikai tudományos fokozattal rendelkező szakemberek dolgoznak, akiknek az a dolga, hogy matematikai modelleket készítsenek a rendkívül nagy volatilitású (azaz szinte kiszámíthatatlanul változékony) piacon dolgozó, kockázatos papírokkal (például jelzálog-alapúakkal) foglalkozó tevékenységek sikeréért. Utóbb ifjú főhősünkről, Sullivanről is kiderül, hogy még rakétatechnológiából PhD-zett, míg kirúgott főnöke eredetileg hídépítő mérnök volt – nincs ezzel semmi baj, ezek a munkák pont ilyen készségeket és matematikai gondolkodást igényelnek. Dale filmbéli monológja az általa tervezett híd jótéteményeitől égy kis világnézeti sasszé a már méltatott Oliver Stone felé. Teremtő, termelő vs. spekulatív kapitalizmus, „schaffendes vs. raffendes kapitalismus” –bocsánat, ez már egy másik ideológiai forrásvidék,… a töménytelen mennyiségű értékpapírosított, más befektetési formákkal összeházasított jelzáloghitelnek s egyéb származékos pénzügyi termékeknek – közöttük a másodrendű, Király Júlia pénzügyi szakember találó bulgakovi hasonlatával „másodlagos frissességű” (eredetileg: subprime) lakossági jelzáloghiteleken alapuló papíroknak, melyek könyv szerinti értéke lassan a nulla felé tendál. Tekintve, hogy a cég mindezen értékpapír-manővereket persze hitelből finanszírozta, éppen ezért is igen magas az úgynevezett tőkeáttételi mutatója (leverage) – nem (csak) saját pénzével játszik. Így amint a filmben (s az életben) csak MBS-nek (mortgage based security azaz a jelzálog alapú értékpapír) nevezett származtatott (értékpapírosítással létrejött eszközzel fedezett) értékpapírok értéke ama bizonyos nagykönyvben 25 százalékkal csökken, a cég veszteségei meghaladják annak teljes tőzsdei értékét. Az efféle, többnyire határidős üzleteknél a kereskedőnek nem is kell rendelkeznie a teljes kötési értékkel – elegendő egy megfelelő letét (margin) elhelyezése. Ha azonban a dolgok rosszul alakulnak és a befektető számláján jelentős veszteség keletkezik, akkor a bróker felszólíthat az alapletét feltöltésére, az elvesztett tőke kiegészítésére – ezt a kínos pillanatot hívják
margin call-nak.
A leírtak után, a szerző, akiről azt gondolom, hogy pénzügyi szakember, talán gyakorló bankárként érzi, hogy exkuzálnia kell magát, ha az olvasóra tovább is számítani szeretne….
Oldottabb hangvételben folytatja tovább írását, biztatva, hogy a mindennapi életünket átszövő „piszkos és rémisztő dolgokat” igen is meg kell ismernünk. Ezért ismertetjük mi is hosszan e „száraz valóságot”, és a film rendezője is pont ezért vállalja el a „látvány” leforgatását, hogy végül is a művészet eszközeivel talán könnyebb az elfogadás, mindennek befogadása is.
Nem csodálnánk, ha az olvasó ezen a ponton levegőért kapkodna. Elég tömény mindez, amire csak annyi mentségünk lehet, hogy a filmben is ábrázolt, megfelelő (a bankügyben jártas kritikusok által magasra értékelt) szaknyelven elővezetett, odaillő szitkokkal kellő ritmusban tagolt, s nem mellesleg valamennyiünk életét alapvetően befolyásoló pénzügyi mechanizmusok ennél csak bonyolultabbak. S ha ugyanezen olvasó majd a Krízispontot nézi, garantálhatjuk, hogy egy pillanatig sem kínozza légszomj, mi több az utalásszerűen feldobott terminológiák és mechanizmusok hallatán inkább egészséges kíváncsiság ébred benne. Elvégre a film által felidézett szituációban éppúgy megtalálható az intellektuális rejtvények kihívása, mint a szerencsejátékok nyújtotta izgalom.
Ráadásul filmünk még egy különleges szituációs drámát is kínál nekünk. A hirtelen összetrombitált cégvezetőségnek döntenie kell arról, mit is csináljanak az iszonyú mennyiségű, gyorsan értéktelenedő származtatott értékpapírral. A film sajátos (éjfekete) humorát abból nyeri, hogy bemutatja: minél feljebb helyezkedik el valaki a hierarchiában, annál kevésbé érti meg a lassan valóban csak matematikai eszközökkel analizálható problémákat. Sőt, azok mélységét és következményeit sem képes értelmezni – viszont nagy rössel ad elő töltetüket nem kis részben elavult gazdaságtörténeti tapasztalatokból nyerő üres szónoklatokat. Pedig a szituáció, mellyel 2007-2008-ban megannyi pénzügyi befektető cég, hedge fund, bank szembenézett, igencsak egyszerű: ha piacra öntik a „mérgező” értékpapírokat, akkor egyrészt elveszítik partnereik bizalmát, akiknek ezután már semmit sem tudnak eladni, másrészt továbbterjesztik a mérget, a finanszírozhatatlan kockázatokat az értékpiacon, ami azután a dominóelvnek megfelelően, így vagy úgy, de végül utoléri őket is.
A filmbéli cég mintájául szolgáló Lehman Brothers már 2007 nyarán leépítette pozícióit a subprime-piacon – 2008-ban mégsem tudta elkerülni a bukást (be nem vallottan is az ő utolsó éjszakájukat/napjukat ábrázolja a Krízispont).
A Lehman CEO-ját, vezérigazgatóját Richard „Dick” Fuldnak hívták – a Jeremy Irons által megformált cinikus, valahol mégis korlátoltan buta vezért pedig John Tuldnak, aligha véletlenül (Chandor-papa a Merrill Lynchnél húzott le negyven évet).
Nos, a filmbéli cégvezetők a gyors kudarcot és a hirtelen felelősségvállalást kerülendő úgy határoznak, hogy másnap hatalmas értékesítői bónuszok belengetésével szétszórják a mérget a piacon. Egy szomorú napra busás jutalom és fenyegetések kombinációja árán visszahívják a kirúgott Dale-t (Tucci), a kétes sikerű tranzakció kivitelezőire pedig a munkanap végén a selyemzsinór, egészen pontosan a háeres fúriák csapata, a kirúgóbrigád vár. Lesz, akit kiemelnek és előléptetnek, mint az ifjú és tehetséges Sullivant, más meg maga dobja be a törülközőt, mint a már mindent (a film végére tüdőrákos kutyáját is) elveszítő Sam Rogers (Spacey). A többi már történelem. Mi már tudjuk, hogy többnyire azok sem úszták meg, akik akkor, egy napra, még királyok lehettek. Dőlt a cég, de vele együtt a világ pénzügyi rendszere. Nekünk egyszerű mozinézőknek, gyalogoknak és jelzáloggal terhelt hitelalanyoknak ez már vigasznak is csekély. Arra már sokkal alkalmasabb a százperces moziélmény hozama, amit a Krízispont viszont garantálni tud.
Hivatkozások
↑1 | Krízispont (Margin Call) – amerikai, 2011. Rendezte és írta: J. C. Chandor. Kép: Frank G. DeMarco. Zene: Nathan Larson. Szereplők: Kevin Spacey (Sam Rogers), Paul Bettany (Will Emerson), Jeremy Irons (John Tuld), Zachary Quinto (Peter Sullivan), Penn Badgely (Seth Bregman), Demi Moore (Sarah Robertson), Stanley Tucci (Eric Dale). Gyártó: Before The Door Pictures – Benaroa – Washington Square Films. Forgalmazó: Vertigo. Feliratos. 107 perc.” |
---|