Mi is az a biblioterápia?- avagy ez inkább művészetpedagógia, művészetfilozófia! – 1. rész

Szinte egyidőben, különböző orgánumokban (napi-és heti lapban), ráadásul nem is azonos fogalomhasználattal jelentek meg az ún. biblioterápiáról és irodalomterápiáról magyarázatok, ismertetések, „újdonságként” a közelmúltban. Az egyik szinte a szenzáció hangvételével, a másik ismeretterjesztő „szakcikk” jelleggel számolt be, holott régóta már használatosak és ismertek ezek a jelentéstartalmak a szűkebben vett alkalmazási területeiken.

Ha az ember beüti ezt a két szót a keresőbe, közel 100 rövidebb – hosszabb tanulmányt olvashat – mindkét terápiáról, illetve az egymás „szinonimájaként” is értelmezett módszerekről. Tulajdonképpen a gyakorlott újságolvasónak, – mint ahogy nekem is, – ezek után több kérdés is felmerülhetett volna a cikkek elolvasásakor. Mitől és miért újdonság ez a cikkek íróinak? Ha az, akkor miért csak most, és így írnak róla? Hova tegyem például a szélesen ismert drámapedagógiát és alkalmazott módszertanát, talán a dráma nem irodalmi műfaj? Egyáltalán az iskolai irodalomórák nem mindegyikének irodalomterápiának is kell lenniük? A könyvtárosok talán nem biblioterápiai ismereteik birtokában ajánlják a könyveket olvasásra? Avagy éppen a könyvtárba szervezett kulturális/irodalmi programjaikat, író/olvasó találkozásokat ez ideig nem ebben a szellemiségben szervezték, tartották meg? Sorolhatnám tovább, pedig kezdhettem volna azzal is, hogy hol helyezkedik el az édesanya, az édesapa ebben a „nagy rendszerben”? Amikor a gyereke kezébe adja és ajánlja a könyvet, majd megbeszéli, megvitatja a könyv elolvasása után, hogy mit is olvasott ki a gyerek a könyv soraiból, vagy még korábban az együttolvasáskor, közben, avagy felolvasás után közvetlenül.

Szóval, hogy értsék olvasóink a fenti dilemmáinkat, ezért hosszan idézem a megjelentekből, majd ezeket kommentálom is, illetve a téma fontossága miatt a későbbiekben ehhez a témához, területhez egy sorozat keretében visszatérek.

A Magyar Nemzet 2023.01.02. számában, Rácz András „Utánajártunk, mire jó, miben segít az irányított olvasás, amely egyre több könyvtárban elérhető – Biblioterápiás foglalkozások a gyakorlatban” címmel így vezeti fel rácsodálkozó mondandóját; „…az esztendő eleje kiváló alkalom, hogy megosszam önökkel a tapasztalataimat. Könyvtárban gyűjtögettem az aktuális olvasnivalókat, amikor feltűnt a hirdetmény, amely irodalomterápiás foglalkozásra invitálta az érdeklődőket. Kérdeztem, válaszoltak, és ami elsősorban kiderült, az az, hogy ezek a foglalkozások nem pszichológiai jellegű beszélgetések”.

Ezek után viszont az írás, hol „felvilágosító”, hol inkább interjú jellegű, utóbbinál ugyanakkor az az érzésünk, mintha a sorokat pszichoterapeuta diktálta volna;

– A biblioterápia a szó szoros értelmében nem terápia – magyarázza Forgács Anita, a foglalkozás vezetője –, inkább amolyan mentális segítő program, ami közös kulturális kincseinkre támaszkodva ad segítséget azoknak, akik úgy érzik, hogy egy-egy konkrét kérdésben támogatásra van szükségük

Majd váratlanul, a napilaphoz szokatlan módon, „nem igazán vegytiszta” szakmai ismertetésbe kezd, ezzel is sugallva; igen nagyok az elmaradásaink ezen a téren.

A biblioterápiás beszélgetések ugyanis irányított párbeszédek, ahol a foglalkozás vezetője kérdéseinek, felvetéseinek a segítségével abba az irányba tereli a beszélgetést, hogy a résztvevők felfedezzék azokat a nézőpontokat, amelyek választ adhatnak saját életük kérdéseire is. Ráadásul nemcsak a saját válaszainkat fogalmazzuk meg az irodalmi mű által felvetett problémákra, de megismerjük a többiek véleményét, hozzáállását is, ezzel pedig új szempontokat, esetleg új megoldási lehetőségeket fedezhetünk fel.

Majd a továbbiakban is az újság írója saját magyarázó „hangvételével”, – az interjúalanyára, mint szakemberre, a foglalkozásvezetőre támaszkodva, – írja le az újdonságot, az önismeret, önfeltáró, önreflexív bonyolult folyamatok hatásmechanizmusainak érintésével, felvillantásával, mintegy rábeszélve az olvasót a módszer nagyszerűségében rejlő lehetőségekre. Miközben;

Fontos elmondani, hogy a biblioterápiás foglalkozásokon kötelezően intim, bizalmi légkör uralkodik.

– „ijesztően” hangzó sorait is olvassuk, feltéve magunk számára az „összeegyeztethetetlenség” problematikáját; hogyan lehet intim, bizalmi légkör a „többiek”, az egymást nem mélyen ismerő résztvevők között?

Befejezésként, – az „újdonság” ajánlásaként, – még „vonzóan igényfelkeltő” is; „Irodalomterápiás foglalkozás egyre több helyen, egyre több könyvtárban elérhető, többnyire ingyenesen, de találhatunk a könyvtári rendszertől független szolgáltatásokat is, többnyire nem ingyenesen… Próbálják ki, ha tehetik!”

Ezek után láthatjuk, hogy a biblioterápia vonatkozásában bizonyosan „Nincs új a nap alatt”. Esetleg a nap újabban elbújt a könyvtárakban, az iskolákban, a családban? Mert ez ideig volt, vagy kellett volna lennie ezeken a helyeken.

Irodalomterápiáról szólt a Demokrata karácsonyi száma, „Iránymutatás irodalomterápiával – Gyógyító könyvek” címmel.

Szabó Judit, – autentikus szépírói volta ellenére, avagy pont emiatt, – szintén nem találta meg igazán, véleményem szerint a témához megfelelő hozzáállást, írásának kereteit. Már bevezetőjében azt írja;

Minden irodalmi műfaj alkalmas arra, hogy segítségével a sorok között olvasva megtaláljuk az utunkat és jobban érezzük magunkat. De, hogyan támogatnak bennünket személyes problémáink megoldásában az írók, költők papírra vetett sorai? Ezt a kérdést is érinti az irodalomterápia.

Elöljáróban megjegyzem, hogy pontosan ez az alapfeladat, a cél az irodalmi mű megírásánál. Másképpen fogalmazva, ha az irodalmi mű ezzel nem szolgál, akkor nem is beszélhetünk irodalmi műről, íróról, költőről, segítségről a „személyes problémáink megoldásában”. Azaz, ha nem szól hozzám, akkor nem olvasom el, bármilyen „irodalomterápiás” módszertannal is próbálkozhat az író, költő.

Mivel az irodalomterápia módszer, így azután a műfaj alkalmasságának mértéke lehet kérdéses. Hogy „hogyan támogatnak bennünket” mindeközben íróink, költőink „a sorok között olvasva,” az pedig egy olyan óriási, izgalmas, szerteágazó terület, amely sokkal bonyolultabb dolog annál, mint az ilyetén való „összemontírozás”, általánosítás. Vannak jó írók, és még jobb írók, valamint az olvasó befogadó készségének, képességének milyensége, nagyságának együttes és összetett problematikája ad erre elsődlegesen válaszokat.

Felvezetőjében azután így ír, mint egy a szakember véleményét felhozva;

A Demokratának nyilatkozó irodalomterapeuta szerint az irodalmi szövegekről való gondolkodás során megláthatjuk, hogy milyen is valójában az életünk, és iránymutatást kaphatunk a minket foglalkoztató kérdések megoldásához. Saját válaszainkat azonban nem feltétlenül a csoportfoglalkozásokkal egy időben találjuk meg. Az önfejlesztés, a megoldásokhoz vezető út felfedezése, a sors fordító döntések meghozatala ugyanis gyakran időigényes, lassan érlelődő folyamat, amihez sok – sok türelem szükséges önmagunk és környezetünk iránt is.

Véleményem szerint az idézet első fele további kifejtést igényelt volna, míg a csoportfoglalkozásokról szólóakkal, illetve az önfejlesztésről, a sorsfordító döntésekről, a lassan érlelődő folyamatról íródottakkal teljes mértékben egyet lehet érteni.

Ugyanakkor – az interjúalany közvetlen megszólaltatása után, – azonban az is érzékelhető, hogy Dr. Béres Judittal, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnökével készült interjú az előzőekhez képest sokkal megalapozottabb, és elfogadhatóbb. Hiszen elmondja, hogy – „bár egyéni irodalomterápiára is van lehetőség,… a lényeg nem a művek irodalmi elemzése,… a magányos olvasással szemben a védőhálót a segítő szakember, a csoport”, azaz a közösség ereje, a közös élmény adja. Valamint a módszertan részeként ismert jelenség, hogy „a bennünk kavargó gondolatok terhét írásban gyakran könnyebb letenni, mint élőszóban.”

A minden csoporttag által, közösen megvitatott, egy adott könyvből kiolvasott, – s saját problémáinkra is ráismert, – üzenetnek, élethelyzetünknek a szakember irányításával történő megoldása, akár még lényegesen jobb és a könnyebbik útnak tűnhet. Ezzel nem is érdemes vitatkozni. Béres Judit könyvében, –„Élet a sorok között” – azonban az otthon is elvégezhető irodalomterápiás feladatok elvégzéséről is beszél, így végképp meggyőzött annak sokrétűségéről, a különböző járható, s hasznosítható utakról, természetesen nem kizárva a csoportos formát sem, de nem, mint egyedüli üdvözítőt, a „könyvtári újdonságot”, ahogy az az előzőekben írva volt. Ezek, a Béres Judittól való gondolatok az írás „védett közegben” alcíme alatt fogalmazódtak meg, fokozva érdeklődésemet az igazságról. Mármint, hogy hol van, és hogyan van leginkább a helye az egésznek, kiknek ajánlatos is ez a terápia? Felnőtteknek vagy gyermekeknek, iskolában, könyvtárban vagy családban, intim szférában vagy csoport nyilvánossága előtt? Gyanítom, hogy a szakma is keresi ezekre a megfelelő válaszokat, különösen akkor, ha a Magyar Nemzetben „megtudottakkal” ez utóbbiakat összevetjük. Bizony nagyon ellentmondásosak a két tájékoztatásban foglaltak. A további, „minden műfaj gyógyíthat” alcím alattiakban olvasottak további „bizonytalanságot” növelhetnének bennem. A zenei műfajok létéről nem beszél, pedig ott is vannak műfajok, műfaji különbözőségek, és bizony ott is van kommunikáció, gondoljunk az opera műfajára, ahol a zene és a szöveg egységgé összeforrt, különösen Wagner zenedrámáinál.

No, mondhatják, hogy ez szőrszálhasogatás, de nem az, mert a film is keresi a helyét a műfajok keretében és kívül is. Lásd „Új irodalmi műfaj: a filmszcenárium” vagy ha arra gondolunk, hogy milyen nagy sikerrel mennek évek óta a Kultúrkúriában a Langermann István által vezetett operafilmek vetítései, és a hozzáfűzött előadások, avagy az operaházban megtartott zenei gyermekfoglalkozások.

Részben azért megnyugtató, hogy a „minden műfaj” kijelentésének ellenére végül is később pontosít, szűkít Szabó Judit írásában, amikor szövegekről ír; „minden műfajban meg lehet találni azokat a szövegeket, amelyek hitelesen, közhelymentesen mutatják be az emberi érzéseket, élményvilágot.”

A cikk egy helyütt azt is rögzíti, hogy „Jelenleg hazánkban több egyetemen is folyik biblioterápia szakirányú képzés…”, ehhez annyit tennék hozzá, hogy lehet, hogy ma már ez evidens tény, de szakirányú biblioterápia egyetemi képzésekről nem igen hallottam ez ideig még. Ugyanis csak egy, két éve indultak el ezek posztgraduális képzések formájában, a már egyetemi végzettségűeknek, főként irodalomtanároknak. De az is biztos, hogy ezeken kevesen vannak, s későn indultak útjára, akkor, amikor egyáltalán szinte már nem is olvasnak az emberek, illetve azon megy a vita, hogy „Jókait kivonatolni kell,” mert nincs idő és értelem ebben a rohanó világban irodalmi mélységű könyvek végigolvasására.

„A rétegzett jelentéstartalmú irodalmi művek persze nagyobb teret engednek, hogy szabadon kapcsolódjunk hozzájuk és rálássunk életünk próbatételeire.” – kitétellel végül is biztató helyére kerültek a dolgok, bizonyítva azt, hogy egyáltalán nem minden mű, nem minden műfaj „gyógyító”. S most nem is beszélve azok hatékonyságáról, ilyen alacsony olvasási igények mellett, amelyek korunkat jellemzik.

A harmadik alcím is sajnos felemásra sikeredett, bár azt pont a „sikeres módszer”-nek aposztrofálta a szerző. (Lehet, hogy ebben is vétlen, és inkább az olvasó – vagy a tördelő szerkesztő a ludas, mint ahogy ez sejthető a bevezető kopf, vagy a felvezető sorok esetéből, esetében.) Az olvasható, közvetlenül az alcím után; „Bár az akut pszichotikus vagy mély krízishelyzetben levő, illetve a friss veszteségélményt átélő emberek számára nem ajánlott, az irodalomterápia kortól, nemtől, élethelyzettől függetlenül mindenkinek javasolt módszer. Az irodalomterápiát világszerte sikerrel alkalmazzák az élet számos területén, például…….”. És itt, és most számos példát felsorol, a gyerekektől a börtönbe fogva tartottak fejlesztéséig. Nem kétséges a sikeresség, de hogy súlyos ellentmondás van „az akut pszichotikus vagy mély krízishelyzetben levő, illetve a friss veszteségélményt átélő emberek számára nem ajánlott”, és „a börtönbe fogva tartottak fejlesztéséig” alkalmazás közötti két végpont esetén, az abszolút egyértelmű.

Kérdezheti a kedves olvasó, hogy miért foglalkozom ezzel a témával ilyen mélyen? Két aspektusból is érdekes és fontos számomra ez a téma. Jelen sorok írója írta és szerkesztette „Az András a szolgalegény és az ifjú Klebelsberg gróf” című kötetet, s a téma azonossága, a kötetben lévő üzenetek, cselekmény, élethelyzetek „kielemezése”, filozófiai – etikai elemzése, miszerint, hogy mit olvashatott ki az ifjú gróf az erény/irányregény műfajában megírt kötetből az az egyik magyarázat. /Ebből már részleteket is közöltünk, és tervezzük további részletek közreadását is. András a szolgalegény és az ifjú Klebelsberg gróf – II. kötet – Történeti előzmények: a szabadságharcos író, Boross Mihály és az ifjú Klebelsberg gróf,  Mit tanulhatott az ifjú Klebelsberg gróf az András a szolgalegény 1. fejezetének olvasásakor?, András a szolgalegény és az ifjú Klebelsberg gróf (részletek)/

A másik magyarázat, hogy már tervezzük ebben a témakörben az idei Klebelsberg Napok szakmai fórumának szervezését, és a tavaly előkészítés alatt álló „Polgári műhelyek” megtartását, ugyancsak ezen a területen.