Jubileum – 1925 december 1.
Magyarország a világ egyetlen olyan országa, ahol a rádió úgy kezdte működését, hogy megszakítás nélkül folytatta egy korábbi elektronikus intézmény tevékenységét, átvéve annak berendezéseit, helyiségeit, munkatársait. Ez az intézmény az 1893. február 15-én megkezdett, a rádióműsor közvetítésére alakult Telefonhírmondó Részvénytársaság volt. Tehát a műsorszolgáltatás ötlete és megvalósítása mintegy negyedévszázaddal megelőzte a műsorszóró rádióét. (Az első ilyen jellegű rádióműsor közvetítésre csak 1914-ben a belgiumi Laekenben került sor.) A magyar Puskás Tivadar telefonhírmondója – egy 1897-ből származó „Napirend” című műsortervből láthatóan- már akkor rendszeresen közvetített az Operaházból zenei előadásokat. Először 1896-ban kapcsolták az Operaházat, a Traviata „interpretálásával”. Ezzel a műsorral kezdődött a média és zene mai napig tartó együttműködése, amelynek fényes korszakai és hullámvölgyei egyaránt léteztek és léteznek a mai napig. Klebelsberg Kuno kultuszminisztersége idejében, és nem kevés segítségével, ösztönzésére 1925-ben induló magyarországi rádió-műsorszórás mellett a vezetékes telefonhírmondó tevékenysége is párhuzamosan folyik, egészen a második világháborúig. Természetesen a műsorszóró rádió az előadások közvetítéseit az állandóan fejlődő technikai lehetőségekkel: a stúdiók létrejöttével mind magasabb színvonalra emelte. Az ezt megelőző időszakban a telefonhírmondó operaházi közvetítése után a tisztelt közönségnek 1918-ig kellet várnia, hogy hangversenytermekből, vagy kávéházakból is adjanak zenei közvetítéseket, immár egyre nagyobb műsoridőben. A hangokra épülő rádiózás és a zene kapcsolata triviálisnak tűnt kezdetben. Kezdetben nem is gondolhattak, gondoltak másra, mint csak zenei közvetítésekre, s sokáig ez volt a kizárólagos „rádióműfaj”ami hallgatható volt.
Az átlagos rádióhallgató – mivel a rádiózás iránti igényét a mai napig nem tudja igazán artikulálni – körülbelül így fogalmaz: „Szép és engem érdeklő dolgokat akarok hallgatni”. [1]Kilián Zoltán: Rádióesztétika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 16p. Ez úgy is lefordítható, hogy szórakozás igényét akarja kielégíteni a rádiózással, ami fokozottan a rádiózás induló korszakára volt igazán jellemző, amikor az információs és kommunikációs társadalomról még nem is hallhattak az emberek, amikor a propaganda, a hírszolgálat, vagy éppen a politika nem szőtte át az emberek minden percét. Szórakoztatáson a különböző szellemi színvonalon álló emberek már akkor is mást és mást értettek. Így voltak, akik tanítva, nevelve kívántak szórakoztatni, avagy szórakozni, míg mások, – a sokkal alacsonyabb kulturális színvonalon lévők – megelégedtek ennél lejjebb lévő szintekkel is.
A rádió zenei életének további történetét, mint „rádióműfaj”, (műsorszámfajta) vonatkozásában érdemes nyomon kísérni. Amikor rádióműfajról beszélünk, akkor a rádió saját műfajára gondolunk, azon belül is a kizárólagos zenei műsorok után megjelenő, elsősorban a későbben kialakuló hangjátékra asszociálhatunk leginkább, mivel valójában e műforma a rádió „igazi szülötte”, gyermeke. A rádió hangjátékként ment át a köztudatba. Ugyanakkor a zenei alkotások „fülre teremtődtek”, rádiósítani tehát külön nem kellet őket, legalábbis az egyszerű rádióhallgató tudatában. Ez tulajdonképpen még azt is jelentette, hogy a zenével kapcsolatban felmerülő kérdéseket nem is kell rádió műfajiaknak tekinteni, hanem csak a zenei műveltség fejlődési fokára vonatkoztatni. A hangversenytermek lelkisége, az itt elhangzó zeneművek magas zenei színvonala küzd a csak szórakozni vágyók zenei szükségleteivel, azaz írásbeli hangjegyes zenei műveltség a csak hallás alapján élő zenei kultúrfokkal. Az 1930-as években szórakozni vágyó, alacsonyabb zenei élvezetet a nóta és cigányzene igényének kielégítése jelentette. A könnyű és komolyzene műfaji kérdése a hallgatóság számára evidensé vált. Ennél már sokkal összetettebb kérdés az volt, amikor a hangnak már a láttatása is feladatként jelentkezett. Külön műfaj tehát a hangjáték, amely így lett a rádió első szülötte, és külön műsorszámfajtája. (A hangjáték zenével való kapcsolata csak annyi, hogy a rádiójátékban megvalósuló zenei betétek javíthatják vagy ronthatják az egész hangjáték minőségét. Viszont a rádióhangjátékban felhangzó zenei betétek a rádió egész zenei életének megítélésében nem játszanak nagy szerepet.) A rádióopera és a (rádió)operett, amelyek szintén a rádió szülöttei, „második igazi szülöttei” – s melyeket manapság a mostani hallgatók már nem is ismernek, mivel ilyenek újabban nem születnek, pontosabban a rádió az effajta szórakoztatás érdekében nem keresi meg zeneszerzőinket- a rádió zenés szükségleteit úgy szolgálták, mint a hangjáték a szódráma műsorkívánalmai viszonylatában. Kevés szereplő, áttetsző, világos cselekmény, 30-40 perces időjáték. A rádióopera és operett műfaj a ’30-as évek második felétől nem tudott meghonosodni, amikor a hangjátékok már győzedelmeskedtek. Az e műfajok meghonosítása már a kísérleti szakasz időszakaszában kudarcot vallottak: művelői inkább az úgynevezett rövidopera műfajával próbálkoztak. A rövidopera vagy rövid operett nem más, mint az eredeti opera zene-és énekkivonata. Az ilyen „keresztmetszetek” a ’30-as évek elején már erősen divatoztak a rádióban, míg a 1930-as évek végére már egyáltalán nem voltak hallhatóak. Viszont hangképsor néven az operák és operettek legszebb részeinek közvetítése – melyeket összekötő szövegekkel láttak el, – honosodott meg hazánkban. Ebből a hangképsorok fejlődése révén a dalok, jelenetek, zenedarabok, versek, idézetek, adomák tetszés szerinti, de egy tárgykörben lévő egymásutánjainak számtalan sorát készítette a rádió. Hangképsor az a műsorszám is, melyben a rádió a prózai előadó beszéde közben hanglemezeket használ föl színesítésnek, avagy éppen azok bemutatása történik, énekesek, szólisták, egész zenekarok bevonásával. Mindez abba az irányba fejlődött, hogy a rádióműfajok mindjobban összemosódtak, majd amikor a második és harmadik illetve további csatornák is megjelentek a műsorszolgáltatásban, kialakultak korunkra a tematikus csatornák, közöttük a tisztán zenei csatornák. A ’30-as évek végétől a trend az volt, hogy a hangképsorok egyre több műsoridőt foglaltak el. Sajátos szín volt, de nem tekinthetjük önálló műfajnak, inkább csak műsorszámfajtának, amikor nagy muzsikusok életét hangképsorral mutatták be. Ez magától értetődően alakult ki; a próza és a zene egyenrangú, míg az összes többi esetben a zene az aláfestést, a színesítést szolgálta csak. (Meg kell jegyeznünk, hogy a mai rádiózásban is a zene népszerűsítésére ez az előbbi műsorfajta lenne a leginkább alkalmas.) A hangképsorok népszerűsége abban áll, hogy a hallgató számára a „legrádiószerűbb”, mert befogadásuk a legkönnyebb, hiszen a prózai részeket zenével kötik át, a zenei átszövés a nehezebben érthető és felfogható prózai részek megkövetelte figyelmi koncentrációt oldja. Az ilyen zenei részekkel „könnyített” prózai részeket tartalmazó műsorszámok hosszabb ideig is eltarthatnak, míg a beszédből állók időtartama a könnyebb befogadás érdekében általában maximum 10-15 perc. [2]Kilián Zoltán: Rádióesztétika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 26-39p.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.
Hivatkozások
