Nevük már az 1736-os összeírásban szerepel igaz, akkor még Kräcz-nek is írják az egyéb változatok mellett, de el kellett telnie néhány évtizednek században, hogy a vezetéknév írása állandósuljon a ma ismert formában.
A Kretz család a 18. század 2. felétől számos helyi családdal került kapcsolatba házasságok révén. A kiterjedt rokonságnak volt szegényebb és volt jobb módú része, s ennek megfelelően vettek részt a falu, majd község életében, közigazgatásában.
A 19. század utolsó harmadában községi képviselő (Kretz Lőrinc, Kretz Márton), pénztáros, esküdt (Kretz János) épp úgy megtalálható közöttük, mint 20. századi éjjeli őr (Kretz József), erdő- és mezőőr (Kretz János), sőt a család egyik nőtagja, Kretz Júlia az első női kisbírója a községnek. Igaz, ennek oka az első világháború alatti munkaerőhiány. Ebben a háborúban a népes család öt férfitagja halt hősi halált, ketten hazatértek: Kretz János 25 %-os hadirokkantként, s Kretz Pál, az első világháborús hős. Ötvennégy hónapig szolgált a 31. tüzérezred katonájaként, harcolt az orosz és román fronton. 1918-ban szerelt le két kitüntetés birtokosaként. Először 1921-ben választották meg bírónak, majd 1924-ben, s 1929-ig töltötte be ezt a tisztséget.
Négy Kretz-fiú halt hősi halált a 2. világháborúban, háromnak neve nem került fel az emlékműre, csak a negyediké, Kretz Rudolfé. Az ötödik Kretz-fiú, Mihály, viszontagságos körülmények között tért haza a háborúból, de nem sokáig élvezhette az otthonlétet. 1946. május 7-én kitelepítették a családjával együtt.
Kretz Mihály hatvan év múlva magyarul is megírta visszaemlékezését életéről, sorsa alakulásáról. Pesthidegkút közössége 2022. május 8-án az 1946-os eseményre a kéziratból vett részletekkel emlékezett:
„1945 decemberében már elterjedt a híre kitelepítésnek, ami annyi szenvedés után hihetetlennek tűnt. Én el nem tudtam képzelni, hát Magyarország az én hazám és nem Németország. Az én életemben ez soha nem volt kérdés.
A családunkat mindenhol megbecsülték. Soha nem érintkeztünk a bírósággal, mindenkor elintéztük őszintén a feladatunkat, és elégedett család voltunk.
A kitelepítésnél a nemzetiségi bevallásra, az 1941 évi népszámlálásra támaszkodtak, hogy ki melyik nemzetiséghez jelezte magát.
Fogalmuk nincs és nem is volt, hogy milyen nyomorúságos életre lettünk kényszerítve. Nyolc évig éltünk barakkokban. Nagyon, de nagyon nagy megerőltetésbe került megint lábra állni. A mostani életszínvonalunk 20 évi emberfeletti megerőltetés, minden fillért építőanyagra költöttünk, és ez idő alatt egy napig sem nem volt lehetőség szabadságra gondolni.
Én senkitől nem kaptam segítséget, se nem kártalanítást. 26 évig fizettem vissza a házépítés adóságát. Erre visszagondolni nem nagy öröm.
Németország sose volt és ma sem mennyország. A Magyarországról jövő földiek a 70-es években mennyországnak nevezték. A mennyország másképp néz ki.
A munkahelyen nem volt lehetőség lazsálni. Akinek felelős munkát adtak, mint nekem, annak nagyon sok áldozatot kellett meghozni.
Van itt is, aki milliomos lett egy pár év alatt, de azok a fickók elég ravaszok és rafináltak voltak, meggazdagodtak a más kárán épp úgy, mint Magyarországon.
Úgy hát közeledett a nap a deportáláshoz.
A családok neve napokkal előbb a községházán volt kiírva. Minden család kénytelen volt személyesen látni a hirdetést.
A családunk neve is rajta volt a listán, tehát készülhettünk a deportálásra.
Csak 60 kilóig volt fejenként engedélyezve holmit vinni. El voltunk keseredve, soha nem utaztunk hosszú útra, koffer nem volt a házban. Szükségünkben az asztalunkat fölfordítottuk és deszkákat szögeltünk köré, az volt a ládánk.
Az elkeseredettség és az asszonyok hangos, napok óta tartó jajgatása még a készülést és pakolást is hátráltatta.
A hangulat mélyebbre nem süllyedhetett, ezt a helyzetet leírni nem lehet.
Az utolsó vasárnap az emberek a templomban gyülekeztek, és hihetetlen keserves ájtatossággal énekelték utoljára hogy: Mária anyánk téged jöttünk még egyszer köszönteni, muszáj volt téged még egyszer látni, muszáj a fiadnak még egyszer köszönni… Ne hagyjál el, ne hagyjál el, ne hagyjál el Mária…
Utána hangos sírás és elkeseredés, amit eddig nem éltem még meg Hidegkúton.
Az indulás napja, az exodus 1946. május 7-én, kedden kezdődött.
Lovas szekerekkel jöttek házunk elé. A szomszédunk, egy muzsikus (Német Hansi bácsi) harmonikával játszott.
A visszamaradottaknál is mérhetetlen volt a bánat. Integettek és sírtak.
Az utánunk jövő új gazdák már ott álltak az udvar előtt, és a kisajátító rendezők azonnal kiadták a házakat nekik.
A falu papja, Reichardt András volt. Az utolsó vasárnap az istentiszteletet tartotta a templomban. Amikor az utolsó menetre indultunk, megkértük, hogy szóljanak a harangok, de ő félt, és nem harangozott.
Mikor a hosszú kocsisor lassan elindult, és mielőtt eltűntek a házak mindegyikünk visszanézett utoljára és soha azelőtt nem látott Hidegkút annyi bánatot és könnyet a történetében.
Solymár felé, a falu végén, úgy délfelé ott állt a Vörös Hadseregből két katona és egy kisajátító bizottsági tag és minden lakostól átvették a háza kulcsát.
Miután a ládákat fölraktuk a vagonba és mielőtt a vonat elindult a Vörös Hadsereg őrei, a kommunisták, bejöttek a vagonba és kutattak a ládákban, és hát, ami nekik tetszett azt erőszakkal elvették.
Még emlékszem az esetre, amikor az egyik bejött hozzánk és elkezdett kutatni. Kínáltunk neki bort egy 10 literes demizsonból, ő el is fogadta. És mivel tisztán beszélt magyarul, kérdésekkel félre vezettük, és állandóan kínáltuk, hogy igyon. Berúgott és elfelejtette, miért van ott. Az indulási idő is eljött, így gyorsan elhagyta a vagonunkat és mi mentve voltunk a kirablástól.
A vonat lassan elindult, senki nem tudta milyen irányba visznek.
Az ország területén, ahol keresztülmentünk a falvakon, az emberek integettek.
Az oroszok megállítottak egy kis állomáson és leakasztották a gőzöst, úgyhogy egész nap ott álltunk víz nélkül. A vagonokat kinyitották, de senki nem törődött velünk, és mi fiatalok, vízről gondoskodtunk állandóan.
Egy pár nap után elfogyott az élelmiszer. Mikor Ausztriába érkeztünk, Linz városába, az állomáson a Vöröskereszt valami kevés élelmet osztott az éhség enyhítésére.
Már nyolc napig voltunk úton összezsúfolva, mint az állatok, a vagonokban egy vödör volt a WC. Férfiak, asszonyok, leányok, kis gyerekek éjjel nappal egy helyen. Ezt leírni úgysem lehet.
Május 13-án érkeztünk Neckarzimmernbe. Ott szétszakítottak bennünket 26 faluba és egy kisvárosba. Mi négy családdal, Kretz Tamás, Kröninger Mátyás, Schillinger Alfréd, és Blum Márton családjával Robemba kerültünk. Robem egy kicsi falu, úgy 300 lakóval.
Mikor bennünket a teherautókról a községház előtt leraktak, nagyon szomorú képet mutattunk: egy rakás teljesen kimerült, hontalan, elkeseredett, szerencsétlen ember. Mindegyikünk szemében könny.
A parasztokhoz lettünk beosztva, akiknek már úgyis tele volt házuk emberekkel a lebombázott, összerombolt városokból.
A községházán lévő írnoknő kézzel, lábbal tudta csak magát megértetni. Azt hittük, Oroszországba kerültünk, mert nem értettük a tájszólásukat.
Például így lettem kérdezve: „wász kháns” ami azt jelentette, hogy: mit tudsz? –így hát én csak reánéztem. Erre ő; „kháns méhe?” – tudsz kaszálni? Megint néztem, mert nem értettem. Ő fölkelt és mutatta a kaszálást. Erre én: „Jó ” – igen. Tovább kérdezett; „kháns mélge?” Tehenet fejni? Megint nem értettem. Ő újra mutatja és mondja „muuh, muuuh. Én megint mondom „jó” – igen. Erre azt mondja, „du bleibst do” te itt maradsz. – Náluk lett a szállásom.
Volt egy kis gazdaságuk. Három leány az anyjukkal. Az apjuk internálva volt, így hát örültek, hogy kaptak valakit, aki érti a gazdasági munkát. Máig is tartom a jó összeköttetés velük.
Szóval voltak jó emberek is, akik segítettek enyhíteni a bánatot.
Élelem az első hónapokban olyan kevés volt, hogy ínségkonyhával segítettek az amerikaiak hogy az emberek átélhessék azt a nyomorult időt.
Mi, fiatalabbak, gyorsabban ismerkedtünk meg a bennszülöttekkel, és az átállással könnyebben lettünk készek, mint szüléink.
Mosbachban a barakklakók között volt több fiatal, akiknek már 4-5 hét után visszajött a kedvük a szokott tánchoz. A hidegkúti muzsikusok tőlünk a harmadik faluban, 5 km arrébb, Obrikheimban ugyancsak barakkokban laktak. Ők elhozták magukkal a fúvós instrumentáriumot Mosbachba, úgyhogy nem volt probléma a zenére, még szeszesital nélkül is, táncolni. Szóval semmi áron nem hagytuk a jó kedvünket elrontani, mert itt valóban megéltük és éreztünk egy kis részt a szabad világból.”
Összeállította: dr. Czaga Viktória helytörténész
