A kitörés napja – IN MEMORIAM

azoknak a hősi halottaknak, akik a kitörés napján áldozták életüket a magyar hazáért

Az emberi helytállásnak számos területe van. Nem törekedve a teljességre ide sorolandó a gyermekét (vagy gyermekeit) egyedül nevelő édesanya vagy édesapa, a bajba jutottakat mentő ember amikor a fuldoklót menekíti, a tűzoltó, a mentő, a katasztrófavédelem munkatársa stb., mindazok, akik másokért teszik kockára, vagy áldozzák az életüket. Ebbe a körbe tartoznak az esküjükhöz híven hazájuk javát szolgáló katonák is.

A katonai helytállás fogalma

A katonai helytállásnak, a parancs betartásának kiemelkedően „szép” példája az az őrtálló katona, aki Pompejiben a Vezúv mindent beborító vulkáni hamujának közepette sem hagyta el őrhelyét.

A katonai hősi helytállásnak számos fényes példája van a magyar történelemben is. Gondoljunk csak Zrínyi Miklósra Szigetvár, Jurisics Miklósra Kőszeg, Dugonics Tituszra Nándorfehérvár, Dobó Istvánra Eger, vagy Thököly Imrére, II. Rákóczi Ferencre, 1848-49 kapcsán Bem „apóra”, illetve a mártírhalált halt tábornokokra, vagy az I. Világháború kapcsán a „Rongyos Gárda” szerepére. (És persze amikor nagyot ugrunk az időben, akkor, ha 1956-tal folytatjuk a sort, akkor „Szabó bácsiról”, Tóth Ilona szigorló orvostanhallgatóról, Mansfeld Péterről, és a „névtelenek” közül többek között a „Hosszúról”, a „Kócosról” a „Micisapkásról”, valamint Nagy Imre miniszterelnökről és mártírtársairól is meg kell emlékeznünk).

Most ezen bevezető után áttérek az 1939-45 közötti időkre.

Bezárul az ostromgyűrű

A Szent Margit Kórházhoz tartozó „Sziklakórházban”, melyet 60 fekvőbetegre terveztek, kénytelenek voltak először 200, majd 600 főre megnövelni a befogadott sebesültek számát. Itt kezdetben 15 orvos és 30 nővér gondoskodott az ellátásukról dr. Kovács István adjunktus vezetésével. Az ápolónők között három arisztokrata család sarja is volt: gróf Andrássy Ilona (főnővér), gróf Széchenyi Ilona (ápolónő) és gróf Edelsheim-Gyulai Ilona ifj. Horthy István kormányzóhelyettes özvegye (ápolónő). Az orvosok között nyolc volt zsidó származású. Kezdetben, amikor még a gyárakat bombázó repülőgépek sérültjei tették ki a sebesültek zömét, akkor ezek főleg zsidó származású magyar állampolgárok voltak, mert a gyárakban főként ők dolgoztak, majd egyre több és több lett a katonasérült.

A II. Világháború során a második és harmadik ukrán hadsereg 1944 karácsonyán zárta be az ostromgyűrűt az 1.2 millió lakosú világváros, Budapest körül. Két koncentrikus gyűrűt hoztak létre. Az első Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár, Budakalász, a második Esztergom vonalában húzódott.

A magyar fővárosban egyre elviselhetetlenebb viszonyok alakultak ki mind a civil lakosság, mind a német és magyar katonai alakulatok számára. Az ivóvíz, a gáz, az elektromos áram és az élelmiszerhiány mindenkit sújtott. A hadseregnek ezen felül még lőszerproblémái is voltak. (Ez akkor vált kritikussá, amikor az utolsó repülőgép leszállására alkalmas terület, a Vérmező is szovjet kézre került.

Korabeli beszámolókból tudunk olyan civil családról, ahol a napi „fejadag” ennivalóból hétköznap 5, vasárnap 7 szem főtt babot jelentett. Az életben maradáshoz az elhullott lovak tetemei is hozzájárultak, már akinek jutott ilyen „csemege”. A fővárosban a harcok elején még 70.000 ló volt, egy sem maradt életben közülük. Az ivóvízből napi egy bögrényi jutott fejenként és ez kellett fedezze a mosakodáshoz szükséges mennyiséget is – olvasható egy kislány korabeli naplójában.

A Vár területére 28.000 német, és 30.000 magyar katona, valamint 3000 nyilas fegyveres szorult össze. Fegyverzetük: 489 löveg, 125 harckocsi, és ugyanennyi páncéltörő volt. A Citadellában 5000 SS katona állta az ellenséges rohamokat.

A támadó szovjet létszám sokszoros túlerőben volt.

A német hadvezetés Budapest felmentésére két különböző irányból történő támadást tervezett, Veszprém felől a „Paula”, Komárom irányából a „Konrád 1, 2, 3” hadműveleteket. Ez utóbbi mellett azért döntöttek (elvetve az előzőt), mert úgy gondolták, hogy az utánpótlás biztosítására a Duna a legalkalmasabb. Sajnos ez tévedésnek bizonyult, mert a szállító uszályokat a szövetségesek bombatámadásai megsemmisítették, ezért a IV. Páncélos hadtest támadása Mány-Zsámbék térségében elakadt, vagyis csak mintegy 25-30 km-re tudták megközelíteni a fővárost.

A szovjetek oldalán az ostromban részt vett az un. „Budai Önkéntes Ezred” is, mely névben kizárólag a budai volt a helytálló, mert az önkéntesség úgy jött létre, hogy a magukat megadó magyarok választhattak a hadifogság, vagy a harc között, az ezred méretet pedig ez az alakulat sohasem érte el. (A tényekhez való hűség kedvéért ide kívánkozik az, hogy amikor Budapest elesett, akkor a szovjetek úgy gondolták, hogy „mór megtette kötelességét, mór mehet” jegyében kell eljárniuk, vagyis az egész társaság a jászberényi hadifogolytáborban találta magát és irány a Szovjetunió!)

Eddigre a Budai Vár védői közül 17.000 katona esett el. A sebesültek száma: 9600 német és 2000 magyar katona volt, vagyis hadra fogható 14.300 német és 17.625 magyar maradt.

Kitörés vagy halál

A parancsnokságnak nem túl sok választási lehetősége adódott: vagy ellövik az utolsó lőszert és akkor marad a lemészárlásuk, vagy a megadás, vagy a kitörés. A megadás szóba sem jött, mert ekkorra már ismert volt a Katiny (Katyń), Nemmersdorf, Vinnicja (Winnica). Tudták, azt is, hogy Dálnoki Miklós Béla az 1. magyar hadsereg parancsnokának felhívására az átállt magyar galíciai zászlóaljat lefegyverezték, majd hadifogolyként elküldték a Szovjetunióba.

A kitörés és a hősi halál mellett döntöttek. A kitörésben csak azok a személyek vehettek részt, akik fizikailag alkalmasak voltak arra, hogy éjjel, 25-30 cm-es hóban kb. 30 km-t gyalog megtegyenek, harcolva. Mivel a saját készleteikről a német parancsnokság a rádióüzenetében azt mondta, hogy „az utolsó töltényeinket csőre töltöttük”, csak abban reménykedhettek, hogy a harc során elesett szovjet katonáktól tudnak fegyvert és lőszert zsákmányolni, amivel ezután tovább tudják folytatni a küzdelmet.

A magyar védők parancsnokának, Hindy István vezérezredesnek rádióüzenete pedig így szólt:

a királyi palota kiégett romjai között körülzárt minket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról.

Hindy István vezérezredes

Ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy aki innen kimenekül, az térjen vissza a családjához, illetve ne felejtkezzen meg a bajtársa famíliájáról sem.

A kitörés két irányban indult. Az egyik az Alagút utca – Horváth kert – Ördögárok ezen a szakaszon fedett csatornája, mely a Vérmező – Maros utca – Városmajor – Szilágyi Erzsébet fasor – alatt folytatódott és a Kelemen László utca magasságában bukkant fel a felszínre. A másik irány a Várból a Bécsi kapun kijőve, az Ostrom utca – Széna tér – Retek utca, illetve Széll Kálmán tér – Szilágyi Erzsébet fasor – Hidegkúti út útvonalát jelentette. A cél a 25-30 km-re nyugatra lévő német állások elérése volt. Ez csak keveseknek, mintegy 720 német és 80 magyar katonának, néhány civilnek és nyilasnak sikerült. A többiek mind meghaltak.

A védők közül azok, akik kitörésre alkalmatlan fizikai állapotban voltak, netán sebesültek voltak ugyancsak nem tudták elkerülni a sorsukat. A hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény a „dicsőséges Vörös Hadsereg” számára csak egy be nem tartandó iromány volt.

A Vár pincéiben, kazamatáiban lévő 12.000 sebesült azért halt meg, mert a szovjetek „ellenük” lángszórót és kézigránátot használtak. A volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben berendezett szükségkórház 3000 sérültje is így végezte. Az Országos Széchenyi Könyvtár alatti német kórház kórtermeibe is jócskán jutott kézigránát. Az ápolónőket pedig megerőszakolták, majd megkéselték.

Ugyancsak likvidálták a Citadellát védőket is, miután megadták magukat. Más „szerencsések” pedig, akiket a megadást követően nem végeztek ki azonnal Sóskútra, majd a bajai táborba kerültek, ahonnan a Vaskútra vezető „halálúton” teljesedett be a sorsuk. Ők is mintegy 5000-en voltak. Emléküket ma csupán egyetlen kereszt jelzi.

Bevégeztetett

Február 12-én reggel a budai belső kerületekben síri csend lett, a küzdelem itt már befejeződött, a harc még a budai hegyekben folyt. Budapest ostroma 102, más források szerint 108 nap után véget ért. (A Tanácsköztársaság sem regnált 128 napnál tovább).

Sztálin tajtékzott, amiért az ostrom így elhúzódott. Az ő terveiben a magyar főváros bevétele egy sétagalopp kellett volna, hogy legyen. Azért lett volna számára sürgős a dolog, hogy minél hamarább és mennél nagyobb nyugati területeket tudjon az ellenőrzése alá vonni, elhalászva ezzel azokat a nyugati szövetségesei orra elől. Annak érdekében, hogy a helyzetet menteni lehessen Malinovszkij marsall a jelentésében a Budai Vár védőinek létszámát 500.000 főben adta meg, ezzel indokolva a védők kemény ellenállását és az offenzíva lassúságát. (Sztálin ilyen lazaságot a későbbiekben nem tűrt el. Ennek is volt betudható, hogy Bécs 6, Berlin pedig 14 nap alatt kapitulált).

A védők vérvesztesége is óriási volt, azonban a szovjeteknek nagyon súlyos árat kellett fizetni a győzelemért, 400.000 emberük esett el, vagy sebesült meg. A polgári lakosságból 100.000 fő veszett oda, „málenkij robotra” is több mint 50.000 embert hurcoltak el. Budapest ostrom előtti lélekszáma 1.2 millió volt, ami 800.000 főre csökkent. Az I. kerület lakosságszáma a felére csökkent, ép ház itt ritka volt, mint a fehér holló. Budapesten az épületek 27 %-a részben, vagy teljesen megsemmisült.

A győzelemre való tekintettel a szovjet vezetés 10 napos szabad rablást engedélyezett. Vittek mindent, amit a szemük látott. A nőket százezer számra erőszakolták meg.

Grősz József püspök ezekre az időkre így emlékezett vissza:

a nők 70 %-a a 12 éves lányoktól a 9 hónapos áldott állapotban lévő asszonyokig megbecstelenítve, a férfiak nagy része elhurcolva, minden lakás kifosztva, a város a templomaival együtt romokban. Az éttermekben, üzletekben lovak, az utcán, a temetőkben, a kifosztott üzletekben temetetlen holtak ezrei. A pincékben kiéhezett, félig megtébolyult emberek.

Grősz József püspök

A szovjet vezetés kitüntette az ostromban jeleskedőket. Az adományozott érem felirata: „Budapest elfoglalásáért”. Ennek ellenére még ma is vannak, akik mindezeket „felszabadulás”-nak gondolják, az orosz okkupáció terminológia helyett. Holott ez a nap valójában (bár ennek a napnak hajnalán is a Nap felkelt és ontotta sugarát jókra és gonoszokra egyaránt), egy ördögi korszak, a proletárdiktatúra hajnala, a kommunizmus nyitánya. Gondoljuk csak meg, mit is mondott erről a Nobel díjas orosz író:

…Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki nem mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.

Alexander Szolzsenyicin

A magyar fővárost védők nemzetiségtől, nemtől, kortól, politikai hovatartozástól függetlenül mind hősök voltak, akik helytálltak, és „emberek maradtak az embertelenségben”.

Rájuk emlékezni nem csak állampolgári jogunk, de soha el nem múló kötelességünk is, amíg magyar ember él a földön.

Ezen írás zárógondolatai ezek a költői sorok:

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Borítókép: a lerombolt Széchenyi Lánchíd pesti hídfője, háttérben a budai Vár. / Fortepan