Vizsgáljuk meg, hogy milyen a tanár-diák viszony, mellérendelésről, vagy alá-fölé rendelésről van-e szó? Mivel nem a tanuló osztályozza a tanerőt (bár természetesen meg lehet, sőt meg is van a pedagógusról a magánvéleménye), hanem a tanár a diákot, ezért a gyerek mindig kiszolgáltatott helyzetben van. (Egyetlen osztályzás sem mentes kisebb-nagyobb mértékben a szubjektivitástól).
A gyerek nem kis felnőtt. Azért nincs választójoga a 18 év alattiaknak, mert politikailag (is!) éretlenek, és könnyen befolyásolhatók is. A választójogot mindig is bizonyos feltételekhez kötötték, sohasem volt a történelem során korlátlan. Az ókorban a vagyoni helyzet tette lehetővé a véleménynyilvánítás ezen formáját. Volt idő amikor ez csak a férfiak kiváltsága volt, és a második világháború előtti Magyarországon 21 év volt a nagykorúság határa. Ahány ország, annyi szokás. Németországban például manapság a szellemi fogyatékosok is szavazhatnak. De mivel a kiskorú gyerek éretlen, ezért erkölcstelen, etikátlan dolog őket az utcára vinnie a pedagógusnak. Annak a pedagógusnak, aki bizonyos szempontból lényegesen kedvezőbb helyzetben van hazánkban, mint egyes nyugati társai. Németországban pl. a közalkalmazottaknak (akik közé a tanárok is tartoznak) nincs sztrájkjoguk, pedig ott semmi baj sincs a jogállamisággal. Angliában a nyári szünetben nem kapnak fizetést, mivel akkor nem is dolgoznak, és munkabér csak annak jár aki munkát is végez. Ez is belefér a jogállami keretekbe.
Két történetet fogok most elmondani. Íme az első a következő.
Nagyon kevés gyerek mer és tud szembeszállni eredményesen a tanárával. E sorok írója gimnazistaként jutott ilyen helyzetbe, amikor erre kényszerült. Akkor még a származástól függött az egyetemre bejutás és a nem munkás-paraszt származásúaknak csak minimális hely jutott a felsőoktatásban. A kiskaput az jelentette, ha valaki az országos tanulmányi versenyen bejutott a legjobb 10 közé, mert akkor olyan egyetemre, ahol az adott tantárgy felvételi tárgy volt automatikusan bekerült az illető. Mindmáig számomra megmagyarázhatatlan ok miatt a másodikos (mai számozás szerint tizedikes) tanuló csak földrajzból indulhatott. Ezért, hogy kipróbáljam a képességeimet, meg amiatt is mert az általam nem ismert apai nagyapám a két világháború között földrajztanár volt, és az emlékének kívántam ily módon adózni, elindultam. Egy országos hetedik hely lett az eredményem, ami azt is jelentette egyúttal, hogy az év végén automatikusan ötöst kellett kapnom a bizonyítványomban földrajzból. Abban az időben még létezett az osztályokban katedra. Nálunk terítő és virág is volt a tanári asztalon. Az osztályfőnököm, (aki a földrajzot és a történelmet tanította nekünk) rendkívül pedáns ember volt, egy porszemet sem tűrt meg ott. Természetesen minden gyerek tesz olyant is, amiről tudja, hogy nem lenne szabad. Én sem voltam kivétel és egy alkalommal a tanári asztalnál ülve majszoltam a tízóraimat, és (ó szörnyűség!) morzsáztam is. Ekkor lépet be az osztályfőnök. Na gondoltam, most lesz a had el had, de nem így történt. Figyelmet kért, majd előadta, hogy tudomása van arról, miszerint az osztálynak problémái vannak az orosz tanárnővel, ezért kér mindenkit, hogy állítsanak össze egy listát erről és ezt majd ő eljuttatja az igazgatóhoz. Utána odajött hozzám, és külön megkért, hogy jó tanulóként én is vegyek ebben részt, majd távozott. A morzsákról nem esett szó, én pedig fellégeztem és ettem tovább. Rögtön átláttam, hogy az osztálytársaimat akarja felhasználni arra, hogy a kollégáját (akivel személyi ellentétei voltak) kifúrja. A tanárnőnek valóban volt egy hibája, a Szepessy Györgyöt megszégyenítő percenkénti szótagszámmal beszélt, de ha az ember figyelt, akkor azért érthető volt a mondandója. A gyerekek nekiálltak, és alkottak is valamit, alá is írták és a végén odahozták hozzám, hogy én is írjam alá. Nem értettem egyet az iromány tartalmával és elkezdtem érvelni a benne foglaltakkal szemben. Ennek az lett a végeredménye, hogy minden aláíró önként kihúzta a nevét, és született egy olyan szöveg, aminek nem volt aláírója. Mivel tudtam azt, hogy lesz olyan társam, aki majd elmeséli az osztályfőnökömnek a történteket, és ismertem az emberemet, tudtam, hogy megpróbál betartani nekem. És mivel erre földrajzból nem volt lehetősége az országos hetedik helyezésem miatt, ezt csak történelemből tehette meg. Felkészültem rá, volt még három napom a következő törióráig. (Abban az időben még szokás volt a szóbeli számonkérés is. A tavalyi tankönyvem még megvolt és a fölöttünk járó két évfolyaméból is kölcsönkértem egyet-egyet. Mindegyikből kiírtam az összes évszámot, volt két hasábban is gépelve vagy 15 oldal. Ezt én két nap múlva hibátlanul tudtam. A következő órán csak engem feleltetett az osztályfőnököm, csak kizárólag évszámokból és nem tudott megfogni, a felsőbb évfolyamok anyagából sem. A végén vagy 40 perc után eluntam a dolgot, és azt mondtam, hogy szeretnék mutatni neki valamit. Mivel megengedte, előszedtem a paksamétámat. Elmondtam, hogy mit tartalmaz, és ezt nem érdemes tovább firtatnia, mert ezt tudom. Elvörösödött, beírta az ötösömet és a további két év során többé nem feleltetett történelemből, anélkül kaptam meg a jelesemet.
És íme a második történet, ami pedig az érem másik oldalát mutatja meg. A szereplője egy harmadik osztályos kislány. Az édesapja Romániában született magyar családba, de Moszkvában járt egyetemre. Ott ismerkedett meg a későbbi feleségével. Akcentus nélkül beszélt magyarul, de a szavain, mondatfűzésén érződött, hogy nem magyarul gondolkozik, csak a megszólalása előtt magában fordít magyarra. Budapesten telepedtek le, a kislány itt járt suliba az ELTE egyik gyakorló iskolájába. A család otthon oroszul beszélt, de a kislány tökéletesen tudott magyarul is. Kiváló tanuló volt, nagyon tehetségesen hegedült és fuvolázott. Kifogott egy olyan tornatanárt, aki abból kívánt szakdolgozatot irattatni, hogy a kétnyelvű családokban nevelkedő gyerekek képességei, teljesítményei rosszabbak, mint az egynyelvűeké. Ezt a kislányt is kipécézte magának és olyan dolgokat állított róla, ami nem volt igaz. Pl.: nem tud páros lábbal ugrálni, nem tud lépcsőn járni, stb. (Ami az ugrálási képességét illeti, számtalanszor láttam őt a lakásukban lévő trambulinon szökdécselni, a lépcsőjárási képesség hiánya pedig azért volt képtelenség, mert a harmadik emeleten laktak.) A tanár addig szekírozta a gyereket, amíg az apa elhatározta, hogy másik iskolába viszi a lányát, még tanév közben. De addig is ismeretség útján egy kisebb baleset ürügyén szerzet tornafelmentést a gyereknek. A tornatanár megkövetelte, hogy a kislány legyen jelen a tornaórán és amikor eljött az adott iskolában az utolsó napja is a gyereknek, más nebulók által ottfelejtett hacukákba fel kellett öltöznie és úgymond „bemutatót” tartania az osztálytársainak. A kezébe adott egy rongylabdát és felszólította, hogy pattogtassa. Természetesen ez nem sikerült és a pedagógus közölte vele, hogy „látod milyen ügyetlen vagy, még ezt sem tudod”. A kislány elsírta magát, ahelyett hogy a magát tanárnak képzelő „egyed” kezébe adta volna a rongylabdát, hogy legyen szíves ő bemutatni azt, amit szeretne látni. De hát ez egy kilenc éves gyerek volt, neki ez nem jutott eszébe. Este a történteket elmesélte otthon. Az édesapa nagyon felizgatta magát és így feküdt le aludni. Azóta is az igazak örök álmát alussza, mert éjjel alvás közben elvitte a szívinfarktusa.
Konklúzió: a gyerek bizonyos mértékig ki van szolgáltatva a tanárnak.
Ez az országunkban jelenleg zajló történet azonban valójában nem a pedagógus béremelésről szól. Ha az lenne az elérendő cél, akkor a tanároknak azért kéne tüntetnie, hogy a hazánknak Brüsszel végre fizessen. Hiszen amikor azért, hogy a végtelenségig eladósodott Európai Uniós déli államok helyett az Unió együttesen vegyen fel hitelt, mert így kedvezőbb feltételek mellett juthattak ők pénzhez, akkor erre a szolidaritás jegyében mi is igent mondtunk. A magyar szavazat nélkül ez a hitelfelvétel nem valósulhatott volna meg, és furcsa módon akkor senkinek sem volt baja a magyar „jogállamisággal”. Viszont azt a pénzt tartják vissza, aminek és azok kamatainak a visszafizetésére kötelezettséget vállaltunk.
Ha demokratikus eszközökkel nem tudja az ellenzék a kormányt megbuktatni, akkor más módszerekhez kell folyamodnia. Ilyen ez a pedagógustüntetésnek álcázott dolog, mint ahogyan az volt a taxisblokád is. Az akkori belügyminiszter hibája volt az egész országot megbénító ügy. Ha a taxis sztrájkol, akkor a taximegállóban nem vesz fel utast, mert nem végez munkát. Az nem sztrájk, ha fuvar nélkül elállja a közlekedési útvonalakat. Semmi mást nem kellett volna akkor tenni, mint közölnie a rendőröknek, hogy az adott gépjármű tilos helyen parkol, és bírságolni, illetve elszállíttatni az autókat.
De a hatalom megszerzésének számos más módja is ismert. Ilyen volt az amikor a halottak is leadhattak voksot, vagy ilyen volt a hírhedt „kékcédulás” rendszer, továbbá a Rákosi-féle „szalámi taktika”. Ugyancsak ilyen történet az is, amikor a kisebbségben lévő vörösök bolseviknek titulálták magukat a fehérekkel szemben, stb., stb.
Érdekes lehetne annak a kérdésnek a megvizsgálása, hogy miként ítélné meg a társadalom, ha mondjuk a háziorvosok az általuk kezelt betegekből alkotnánk élő láncot, vagy a házi gyermekorvosok állítanák sorba az út szélén a kis pácienseiket, mert a gázáremelkedés nincs bekalkulálva a finanszírozásukba, és nem tudják kifizetni a rendelők gáz-, és villanyszámláit, csak a megélhetésükre szolgáló pénzből.
És végezetül még néhány gondolat az 1956-os megemlékezések sorából kiemelkedő diáklány trágárságáról. Attól nem lesz valakinek igaza, mert káromkodik. Érvek hiányát nem lehet azzal elfedni, ha bizonygatja, miszerint neki nem volt gyerekszobája. A káromkodás is része a magyar nyelvnek. Van aki él vele, van aki kötőszóként használja, van (mint e sorok szerzője) aki még életében nem káromkodott, pedig már megette a kenyere javát. Persze szituációja válogatja, hogy mikor minek van itt az ideje. Ha Petőfi Sándor a versében leírhatta azt, hogy „a kurva anyádat”, az attól még a magyar költészet része. De az adott helyzetben a diáklány mosdatlan szájúságára nincs sem mentség, sem magyarázat.
Epilógus: nincs új a nap alatt.
