Mottó: „könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát”.
2022.08.17.-én Tordai Bence országgyűlési képviselő „megnyilvánult”, és kifejtette, hogy a GDP „egy … semmire sem jó mutatószám”, „egy nagyon primitív kis számítási mód”. Cikksorozatunkban rendre megvizsgáljuk az állításait.
Tordai Bence azt mondja, hogy
nem beszéltünk még a nyugdíjakról, amelyeknek egyértelmű, hogy nagyon durván alá ment az inflációs rátának az emelési mértéke.
Szemüveget a bírónak! Megint nézzük meg, hogy mi a valóság. A nyugdíjak értékállóságát a kormány garantálja. Ennek meg van a törvényi fedezete is. A tényleges mechanizmus úgy működik, hogy az éves költségvetés tartalmazza, a következő évi várható infláció mértékét is. Ezzel a %-kal az év elején megemelik a nyugdíjakat. Ugyanakkor amennyiben az infláció ezt a becsült értéket ténylegesen meghaladja, akkor év közben akár több ízben is, januárig visszamenőlegesen korrigálják az emelés mértékét. Ez az inflációt követő automatikus mechanizmus. Ugyanakkor pusztán a 13-ik havi nyugdíj bevezetése önmagában éves szinten minden hónapban további 8-10%-os emelésnek felel meg az infláció mértékén felül. És van még egy nem automatikusan járó nyugdíjemelési rész is, ez pedig a nyugdíjprémium. Ez akkor kerül kifizetésre, ha a gazdaság GDP-ben mért éves növekedési üteme meghaladja az 5 %-ot. (Ugye milyen fontos mutatószám sokak számára a GDP, még ha azt Tordai Bence nem is akarja annak látni!). Az elmúlt években ez rendre teljesült is. A nyugdíjemelés azonban nem csak az öregségi és az özvegyi nyugdíjra, hanem további 25 nyugdíjszerű ellátásban részesülő körre is kiterjed. Érvényesül, hogy a kormány senkit sem hagy a partvonalon!
A gondolatsort Tordai Bence azzal folytatja, hogy
a társadalmi juttatások … egyáltalán nem nőttek. 2010 óta nagyon sok olyan van, a GYES és a családi pótlékon át egy csomó mindenig, ami egyáltalán nem növekszik.
Szokásához híven ezt az állítását sem támasztja alá semmivel. Nézzük ezután a valóságot. A családtámogatási rendszeren belül a CSED a gyermek születésétől számított 168 napig jár és a mértéke megegyezik a fizetés 100 %-ával. Vagyis amilyen mértékben nőnek a bérek, olyan arányban nő a CSED is, tehát nem igaz az, hogy nem emelkedik. A GYED a CSED lejárta után a gyermek két éves koráig tart. A mértéke a szülő fizetésének a 70 %-a, de maximum a mindenkori minimálbér kétszeresének a 70 %-a. Vagyis ennek nagyságát a minimálbér jelentősen befolyásolja. Emellett a szülő korlátlan mértékű munkát vállalhat pluszban. A GYES pedig a mindenkori öregségi nyugdíj minimumának megfelelő összeg, és amint az idők folyamán az emelkedik, az a GYES emelését is magával vonzza. (A szülőnek a gyermek születésétől – nagyszülő esetén a gyermek egy éves korától – annak 3 éves koráig tart, alanyi jogon).
Viszont van itt egy gondolat, amivel messzemenően egyet lehet érteni. Nevezetesen az, hogy „az inflációt nem kenném a brutális béremelkedésekre”. Ebben Tordainak tökéletesen igaza van! Csakhogy a fejtegetésében adós marad annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy akkor mi az infláció valódi oka. De mielőtt ezt megvizsgálnánk definiáljuk magát a fogalmat, mert Tordai ezt sem teszi meg. Az infláció (vagy pénzromlás) tartós árszínvonal emelkedést jelent egyszerre sok árú vagy szolgáltatás esetében a pénz vásárlóértékének csökkenése mellett. Más megközelítésben: infláció esetén több pénz van forgalomban egy adott országban, mint amennyit a gazdasági növekedés indokolna.
A pénzromlást különböző okokra vezethetjük vissza.
Békeidőben:
a.) költségnövekedés: ha drágul az alapanyag, az energia, a munkabér és/vagy annak bérterhei, a szállítás, a tárolás stb.
b.) keresletfokozódás, amelyhez fizetőképesség is társul
Háború esetén:
a.) a fegyverkezés költségeinek szétterítése a lakosságra
b.) a nemzetközi kereskedelmi láncok szétzilálása, szétszakítása melyek addig békeidőben összekötötték a nyersanyaglelőhelyeket a feldolgozásukat végző ipari kapacitásokkal, az ipar termelőegységeinek kapcsolatát a végfelhasználókkal, azaz a vásárlókkal, a mezőgazdasági termőhelyek és a fogyasztók „egymásra találását”, stb.
c.) az orosz–ukrán háború vonatkozásában az Európai Uniónak erre adott válaszlépéseinek hatékonyságát Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azzal támasztotta alá, hogy Oroszországban a személygépkocsi gyártás az 1/4-ére esett vissza. Ez egy apróság, viszont a szankciók „eredményeképpen” az orosz fizetőeszköz árfolyama nem hogy gyengült volna, hanem „csaknem 7 éves csúcsra emelkedett a rubel az euróval szemben”. Ezzel egy időben
a rubel az év eleje óta már több mint 30 %-kal erősödött a dollár ellenében az Oroszországgal szemben életben léptett széles körű (mintegy 11000!-es darabszámot elérő – szerk.) szankciók közepette. Az idén a rubel teljesített a legjobban az amerikai valutával szemben.
írja a portfolio.hu
(Ide kívánkozik még az a megjegyzés, hogy a dollár az nem csak amerikai valuta, hanem a „világpénz” szerepét is betöltő fizetőeszköz.) Ugyanakkor ezek a szankciók energiaválságot, és ennek következtében ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi és pénzügyi válságot idéztek elő, mely az egész világon végigsöpör. Természetesen minden válságnak, így ennek is nem csak vesztesei, hanem nyertesei is vannak. Ide tartoznak többek között a fegyvergyártók és a fegyverkereskedők. De nyertes az USA is, mert a környezetszennyező módon kitermelhető, ugyancsak nagyon környezetszennyező módon szállítható palagázt (mely ezen okokon felül ráadásul még a világpiaci ár háromszorosába is kerül), ami normál körülmények között emiatt eladhatatlan, most mégis értékesíteni tudják.
Természetesen a szankciók nem terjednek ki (többek között a mi szerencsénkre is) az oroszoknak az atomerőművekbe szállított uránára, mert ezzel az amerikaiak tyúkszemére is lépnének, ugyanis az USA a nukleáris anyagszükségletének 30%-át az oroszoktól vásárolja. (És ebben a relációban valahogy nem kerül elő, hogy energiakitettség lenne).
Ide kívánkozik még megjegyzésként az a tény is, hogy amikor az USA megtámadta Irakot azon a jogcímen, hogy tömegpusztító fegyverei vannak (amiből egy hang nem volt igaz, hiszen egyetlen egyet sem sikerült megtalálniuk, vagyis az egész csak ürügy volt), akkor furcsa módon senkinek sem jutott eszébe semmilyen büntető intézkedést hozni az USA-val szemben. „Pusztán” annyi történt, hogy a BBC egyik sztár újságírója, aki a támadás létjogosultsága mellett tört lándzsát, látva a történteket öngyilkos lett. De ugyancsak elmaradtak a nemzetközi szankciók, amikor Franciaország tönkre bombázta Líbiát. (Nem mintha ezen országok vezetői jóemberek lettek volna, de ez nem jogcím a megtámadásukra).
A háború egyébként következményeit illetően 3 csoportba sorolható. Ha két kis ország hadakozik egymással, akkor ez a kutyát sem érdekli, a fegyverkereskedőkön kívül. (Kivétel, mely erősíti a szabályt ebben az esetben az, ha valamelyik kicsinek vannak olyan nyersanyagkincsei, mezőgazdasági földterületei melyekre egy nagyhatalomnak fájhatna a foga, mert akkor természetesen ebben az esetben a nagy ország kész „baráti” segítséget nyújtani). Ha egy nagyhatalom támad meg egy kis országot, azt könyörtelenül eltiporja. Ha két nagyhatalom ugrik egymásnak, akkor ez világégést eredményez.
