(2025. július 9. Bartók 1 Galéria, 1114, Budapest, Bartók Béla út 1.)
Tisztelt Művészetszerető Közönség, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Kiállító Művészek!
Kedves emlékeket idéz fel bennem a Budai Képzőművészeti Egyesület mostani kiállítása. Több mint tíz évvel ezelőtt ugyanis lehetőségem adódott megnyitni a BUKET 10. jubileumi kiállítását, amit annak idején Pesthidegkút közönsége láthatott a Klebersberg Kultúrkúriában. A BUKET Egyesület már akkor is számos hazai és külföldi kiállításon szerepelt és a rendszeresen megrendezésre kerülő festőversenyeken mutatta meg, hogy a művészetnek közösségszervező ereje is van. Örülök, hogy most a Bartók 1 Galéria és művészetszerető közönsége is láthatja munkáikat. Az alkotók között most, 2025-ben örömmel üdvözölhetünk ismerős művészneveket (Tarcsányi Ottilia, Mecseki Anikó, Benkőné Kovács Márta, Dr. Gondi Magdolna, Fehér Irén). Sokak munkáit már ismertem, ugyanakkor látható, hogy dinamikusan változik is az Egyesület: új nevek is felbukkantak, új emberek csatlakoznak a művészcsoporthoz, mutatván, hogy élénk és megújulni képes csapatról van szó. A művészek inspirálják egymást, hatást gyakorolnak, dialógust folytatnak egymással, ezáltal is értéket teremtenek. Az Egyesület tagjai festők, grafikusok, keramikusok. Az ő műalkotásaikból nyújtunk most át Önöknek egy csokrot a Színek és fények című kiállítással.
Nézzük most meg, hogy mik azok a gondolatok, amik a BUKET alkotásait látva eszünkbe juthatnak. Például az élénk színhasználat és a hangulatteremtő erő. Ezt sugallja a meghívón Kaposvári Mária Íriszek pompája című képe, amelyen könnyed ecsetkezeléssel megfestve sárga és lila virágok hajolnak a napfényes ablak felé. A fehér függönyön pedig a napfény és a szirmok változatos színei köszönnek vissza. Virágcsendéletből többet is láthatunk a kiállított képek között. Imre Anna Csendélet rózsával és Molnár Klára A nap színei című képei a laza virágcsokor szálai közötti napfényt, a szirmok könnyed puhaságát ragadják meg. A virágtematikában Tarcsányi Ottilia Kertemben és Erdő közepén című képe, valamint Jakab Anikótól a Tavirózsák világa a folyton növekedésben lévő határtalan természet egy-egy szeletét és gazdagságát jelenítik meg. Ottilia kertjének virágai nincsenek ágyásokkal megregulázva, szabadon nőnek, más virágokkal, füvekkel körülvéve. Nincs arisztokratikus elkülönültség, hanem az egyszerűség természetes szépségében tündökölnek. Lefesti a katángkórót, a szarkalábat, a pipacsokat, margarétákat. Jakab Anikó képén a tavirózsák világa sem ér véget a képkeretnél: azon kívülre úszva lágyan ringatóznak a tükröződő vízfelszínen.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon most, 2025-ben szükségünk van-e arra, hogy a természet szépségeit a szinte tökéletes felbontású, rengeteg megapixelből álló fotókon és filmeken kívül ilyen formában is megörökítsük, vagy a megörökített képet egy kiállításon szemlélődve, elidőzve nézzük. Nap mint nap digitális képek és ingerek özöne vesz körül bennünket, amit többnyire passzívan fogyasztunk, vagy lájkolunk, de valódi kapcsolatba nem nagyon kerülünk sem velük, sem a rajta ábrázolt eredeti dolgokkal. A puszta érzéki észlelésünk is túl van telítődve, minden felgyorsult. Babits Mihály még azt írta: „Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot, hiszek a művészetben, amely kinyitja elénk a világot, amely kiröpít a pontból és pillanatból.” Az igazi művészet ebben segít, és ezzel már meg is válaszoltuk az előbbi kérdés. A művész saját személyiségén szűri át a valóságot és átadja a hallgatóságnak a személyes élményt. Elidőzésre, a képpel való igazi kapcsolatteremtésre hív. A digitális filterek és mesterséges intelligencia kínálta képmodifikációs lehetőségek helyett emberi filterrel dolgozik. A művész karakterével, látásmódjával, érzelmeivel együtt látjuk az ábrázolt tárgyat. Az információk összegzése helyett sokkal többet, mást közvetít: érzéseket, hangulatokat, egy történet elbeszélését. Valamit, ami megérint. Még akkor is szükség lenne a művészetre, ha az a digitális világ valósulna meg, amelyről Paul Virilio ír egyik interjújában. Egy sci-fi novellát említ, amelyben felfedeznek és elkészítenek egy icipici kamerát. Olyan kicsit és könnyűt, hogy az akár egy hópelyhen is szállítható. Ezt a kamerát a novellában tömegesen műhóhoz keverik, és repülőgépről szétszórják. Az emberek azt hiszik, esik a hó. Azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy világukat beterítik kamerákkal. Teljesen átlátható lesz. Semmi sem marad rejtve. Nincsenek többé vakfoltok. Sokszor olyan érzése van az embernek, hogy teljesen efelé haladunk. Ilyenkor még nagyobb szükség van a festményekben rejlő titokra és varázsra, ami képessé teheti az embert arra, hogy másként szemlélje a világot. Miközben az okostelefonok optimalizált felületein magányosan tükröződünk, egy kiállításon való elidőzés kiszakíthat a mindennapokból és valódi kapcsolatot hozhat létre közöttünk.
A kiállítás címében szereplő fények megjelennek Takács Bernadett Fényben fürdő és Napfényben edzett című képein is, ahol a természet ezerarcú és tünékeny fényjelenségeit egy ideálisan formált női testen rögzíti. A napsugár a nő haján és bőrén változatos színélményeket hoz létre, a diagonális kompozíció mozgalmassága pedig az edzés dinamikus érzetét kelti. A szín, mint a lélek hangja jelenik meg Fehér Irén Lélek rezdülése, Gál Magdolna A fény őrzője és Gelencsér Gézáné Kontrasztok című képén. Kandinszkij szerint a lélek rezdüléseinek legtisztább tolmácsolója a szín. A szín szerinte olyan eszköz, amellyel közvetlenül lehet a lélekre hatni. A szín billentyű – a szem zongorakalapács – a lélek sokhúrú zongora. A művész olyan kéz, amely a billentyűk segítségével célszerű rezgésbe hozza az emberi lelket. Kandinszkij szerint a fekete és a fehér színek a születés és a halál szimbólumai, a színkörön kívül foglalnak helyet. A sárgának, mint tipikus föld-színnek a párja a körben a kék égi színe, az ibolyának pedig ellentéte az erős narancs. A piros a zölddel áll szemben.
Szuggesztívek és hangulatteremtőek a fények a platánfa törzsén Mogór Ildikó: Platánfatörzs című képén, egy tócsában tükröződő épületben (Rehorovics Anita: Tükörkép), a tenger hullámzásában (Jakab Anikó: Játékos tenger) egy csónakban álló magányos alak körül (Molnár Klára: Holdfény) és Deák Veres Mária Szökevény színek című képén.
A BUKET kiállításokon rendszeresen több olyan képet láthatunk, amelyeken a táj önálló témaként jelenik meg. A tájképek festői azonban más-más dolgokra fókuszálnak, mást tartanak figyelmükre és ecsetjükre méltónak. Selmeczi Géza Foggy Morning című alkotásán a fák és a szarvas formájának ködbe vesző körvonalait vegyes technikával jelenítette meg. A ködben eltűnnek, tompulnak a tárgyak intenzív színei, hangsúlyosak lesznek viszont a formák fő elemei és a körvonalak. Hettinger Ágnes Tavaszvárók című képén a békésen legelésző bárányok közül kettő is felénk, a nézők felé tekint, a Balaton Lellénél című kép nyugodt tavaszi vízfelszíne pedig harmóniát, nyugalmat áraszt. Mecseki Anikó Pirkadata azt a pillanatot ragadja meg, mikor a Nap, a fények és színek forrása életre kelti a természet színeit és formáit. Sivatagi cédrusa szintén a most kiállított képek között szerepel. Csontváry után persze nem lehet úgy cédrust festeni, hogy az valamiképpen ne reflektáljon a nagy műre. Ez a cédrus nem magányos, sőt mellette mintha saját kicsinye is ott állna és egy távolabbi, hasonló korú cédrust is látunk a távolban a föld-színekkel uralt sárgás-barnás képen. Egy sziklán nőtt, tenger felé hajló magányos fát láthatunk Kolárovits Katalin Életjel című festményén, amely az élettelen és élő ellentétét, a hatalmas sziklát és tengert a kis fa kontrasztjaként ábrázolja, azt hogy ilyen életerővel egy kopár sziklán is megvetheti lábát az élet. Kaposvári Mária Zagyvahíd Szolnoknál című képén erőteljesebb színhasználatra törekszik. Zöldek és sárgák uralják a látványt, míg Benkőné Kovács Márta a tenger és a rajta estefelé lágyan ringatózó hajó kékségét és a türkiz árnyalatait viszi a vászonra (Estefelé, Vlorai tengerparton). Tass Szilvia a vizes járdán és úttesten tükröződő fényeket, a járókelőket, a kivilágított épületeket mutatja meg nekünk (Ősz a belvárosban). Paal Ernő Prága című képén az alkonyi háttér előtt sétáló turistákat örökít meg. Városi életképeket festeni azért is nehéz, mert a természetes fényeken és azok tükröződésein, árnyékain kívül az autók reflektorait, a kivilágított ablakokból kiszűrődő mesterséges fényeket és azok hatását is tanulmányoznia kell a látvány megörökítőjének. A vonalak ritmusára és kontrasztokra építi Dr. Gondi Magdolna Yin-yang vagy Jojo című képét, ahol a látszólag szimmetrikus két forma között mintha egy éles határ vagy törés (zökkenés) lenne, mely egyrészt elválasztja, másrészt össze is kapcsolja a két részt, felvetve a kérdést, hogy egymást harmonikus nagy egésszé és egységé egészíti-e ki, vagy egymást ellensúlyozza a két forma.
A kiállított művek között vannak olyanok is, amelyek egy-egy történetet mesélnek. (Kovács József: Volt egyszer egy intézet, Gebrovszki Tamás: Motocross, Enz Ilona Nádaratás című képei). Ezeknél a formák, épületek, a technikai környezet mögött egyéni emlékek, tapasztaltok állnak és ezek teszik az átlagos néző számára elgondolkodtatóvá, vagy akár nehezebben megfejthetővé a képeket. A kúp alakban elrendezett nádbugák ritmusa háttérben a tóval a jól végzett munka örömét és a megpihenést juttatja eszembe.
Zárásként pedig visszatérnék a kiállítás címéhez és témájához, a fényekhez. Szeretnék egy idézetet felolvasni Tóth Menyhért alföldi festőművésztől, aki képein izzó fehéreket tudott festeni: „A középkorban a kiváló embert, a szentet úgy ábrázolták, hogy glória volt a feje körül. Én rájöttem, hogy nem az emberen kívül van ez az értékes sugárközpont, hanem az emberből magából sugárzik. Nap-arca van minden embernek. Minden embert már fehéren izzónak érzek. És ha mondjuk nem is izzik még olyan fehéren, teljességgel, de izzani fog és magában hordozza ennek az izzásnak a képességét, ezért végtelenül szeretem és izzítom át.”
Ezekkel a gondolatokkal zárom a mostani beszédemet és kívánok a művek szemléléséhez kellemes elidőzést.
Budapest, 2025. július 09. szerda,
Óbis Hajnalka
