A Hidegkúti Hírekben megjelent „A magyarok turáni rokonságáról” című cikkhez szeretnék hozzáfűzni néhány személyes emléket. Két közép-ázsiai országot volt szerencsém felkeresni, az úti élmények, a helyi emberekkel való beszélgetések is meghatározzák azt, hogy mit gondolok a turáni (türk) rokonságról.
Iránban járva szóba került Perszepolisz romjainak a megnézésekor az óperzsa uralkodó előtt hódoló rengeteg nép között a szkíták története is, a mai iráni történelemtanítás szerint a szkíták a magyarok ősei, a hozzánk legközelebb álló rokon nép.
Üzbegisztánban kifejezetten barátként tekintettek ránk, valami olyasfajta hozzáállással, mint amikor a távolba szakadt jó ismerős, sőt inkább rokon jön el hozzánk látogatóba. Az üzbégek sokkal jobban hisznek a magyarok türk eredetében, mint mi saját magunk. Ennek megfelelően bennem, az utazóban is kialakult az az érzet, hogy ismerős vidéken járok, rokonok között.
Mindenki azonnal nagyon kedves lesz, ha megtudja, hogy a messzi nyugatról magyarok jöttek el hozzájuk felkeresni valamelyik híres történelmi városukat. Abból pedig van jó néhány náluk a Selyemút mentén: Khíva, Bukhara, Szamarkand stb. A legnyugatibb, és egyúttal a leginkább érintetlen, ma is tisztán középkori hangulatot árasztó ezek közül is Khíva, ahol az egyik mauzóleum őre, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, nem csak csillogó szemekkel üdvözölte a barátokat, hanem még az ebédjével (finom gyümölcsökkel) is meg akart kínálni minket.
Apropó gasztronómia: Üzbegisztánt járva ismerős ízekbe botlunk lépten-nyomon: gulyás, töltött káposzta, töltött paprika, pörkölt, vagy a rizseshús (plov). Az egyetlen különbség a hazai ízekkel szemben, hogy ők bármihez képesek főtt répát enni, még a töltött káposztához is. Kifejezetten zsírosan főznek, a levesek gazdagok – szemben például mondjuk a francia krémlevesekkel. Még a nyári rekkenő hőségben is ilyen tápláló, gazdag ételeket készítenek.
Több, mint 1000 év távlatából és az eltérő vallások miatt azonban ennél sokkal több kapcsolódási pontot ne keressünk. Az üzbég történelem ugyanis másképp alakult, mint a magyar: a Selyemút mentén már az ókorban nagy kereskedővárosok, illetve mezővárosok alakultak ki, melyeknek lakói a környező területek nomád (vadászó) vagy félig letelepült lakosságával kereskedtek. Idővel megjelent a buddhizmus, majd azt a 800-as évekre ki is szorította az iszlám, ami a kultúrát, építészetet, művészeteket mind a saját képére formálta. A 14. században jutottak a hatalmuk csúcsára, amikor Timur Lenk a környező államokat is leigázva közép-ázsiai birodalmat épített ki, egyúttal elpusztítva és beolvasztva a kisebb népeket. Az Újvilág felfedezésével együtt járt a Selyemút szerepének lehanyatlása, ami Timur birodalmának városállamokra való szétesését hozta, majd végül a cári birodalom meghódította őket. Látható tehát, hogy a magyarság nyugatra való vándorlása és a Honfoglalás miatt a mi történelmünk alapvetően európai, azon belül is közép-európai, míg az övéké közép-ázsiai lett, ahol birodalmak létrejöttek és megszűntek, népek jöttek és mentek viszonylag gyorsan.
Epilógus:
A baskír és magyar etnonimet (népelnevezést) a muszlim források szinonimaként használják, noha Kárpát-medencei magyarok sohasem nevezték magukat baskirnak.
