100 éves a konzervatív művészeti folyóirat gondolata 1. rész
… egy népnek, amelytől elvették határait, hogy ne védhesse magát, amelytől elvették fegyvereit, hogy ne támadhasson — nem marad egyebe, mint az irodalma… A nemzeti lélek érzi ezt és — érezzük mi is, szabad, dacos magyar írók, akik nem lettünk az idegen szellem gályarabjai. De mi csak szétszórt őrszemek vagyunk. Szegény, magányos őrszemek, akiket a vártán lassan befúj a hó. Pedig ha összehordanók a fegyverünket, sok magányos őrtüzünk zsarátnokát, nagy világosságot tudnánk teremteni, — szellemi honfoglalók tudnánk lenni.
( Tormay Cécile) –
A kifelejtés nem pusztán véletlen. A Napkelet folyóiratot 1945-ben indexre tették. Az elhallgatásra ítélt folyóiratról elterjesztett legenyhébb baloldali vélemény, hogy jelentéktelen lap – nagy hazugság. Fölépítettek egy mítoszt arról, hogy minálunk lényegében egyedül a Nyugat számít irodalmi műhelynek a huszadik század első feléből. De sorra estek ki a nagy magyar irodalom csontvázai a cenzúra lelakatolt szekrényeiből. A Napkelet erre 75 éve vár, 30 éve türelmetlenül. Amúgy a Nyugat és Napkelet szerzőgárdája átfedést mutat. Miért? A választ röviden nem lehet megadni, azonban a válaszadást haladéktalanul meg kell kezdeni! Cikksorozatunk erről is szól. Kitűnő kutatások vannak ugyan a Napkeletről, ám nem a Klebelsberg-életműhöz méltó módon kezelik azokat. Elszigeteltségük miatt nem hatnak oda, hogy az irodalmi kánont vagy akár ismereteinket befolyásolják. A közízlést nem lehet magányos próbálkozásokkal alulról megváltoztatni. Éppen ezért tekintette Klebelsberg Kuno és köre a Napkelet megalapítását szívügyének. De ennél több volt: létszükséglet!
A fenti kérdésre az utóbbi 75 év ízlésformálói – vagy inkább deformálói és dezinformátorai – tudnának válaszolni. Mi csak nyomozhatjuk. Annak, hogy miért látunk több azonos szerzőt a két lapban, egyik oka, hogy a Nyugat nemzedékei közé önkényesen soroztak be olyan írókat, akik egyetlen sort sem írtak a Nyugatba, miközben rendszeresen írtak a Napkeletbe. Párhuzamosan a Napkelet nemzedékeit kiretusálták irodalmunkból. Annyira, hogy máig nem kerültek oda vissza! Jól látható tehát az a mítosz-gyártás, ami a baloldali politikai harcok kísérője. Eközben másról sem beszélnek, minthogy milyen mítoszokat talál ki a magyarság. Az ilyen kivetítést régóta ismerjük Freud révén…
Nem arról van szó, hogy a Napkeletet fölmagasztaljuk, és a Nyugatot dehonesztáljuk, hanem arról, hogy mindkettő valóságához közelítsünk. A legnehezebb időket éljük ehhez. Mert kinek tűnik föl, kinek fontos Klebelsberg küzdelme a Napkeletért, és hogy sikere ellenére máig gyakorlatilag indexen maradt? Még csak nem is hallottunk soha a Napkelet-nemzedékekről! Holott rögtön az első nemzedékbe tartozik Áprily Lajos, aki nem írt a Nyugatba, mégis emberöltők óta oda számítják. Nem különös, hogy ezt a hazugságot senki nem vette észre? Vagy senki nem mer szólni? Áprilyt nem Napkeletes költőként halljuk emlegetni, pedig egyike az itt legtöbbet szereplő költőknek! Kevesen tudják, hogy a Napkelet második, harmadik és negyedik nemzedékéhez tartozik Hamvas Béla, aki egészen a lap megszűnéséig, 1940-ig rendszeresen publikált a lapba. Vagy a Szerelmes földrajz c. művéről híres Szabó Zoltán, aki a Napkelet harmadik-negyedik nemzedékének állandó kritikusa volt. A két tizenhat éves zseni, Weöres és Pilinszky itt publikált először. A sor hosszan folytatható.
Arról, hogy milyen alapon került a Nyugat „nemzedékei” közé Áprily vagy Dzsida (és sokan mások), külön könyvet kell írni. Azzal kezdődött, hogy Schöpflin Aladár 1937-ben kiadta A magyar irodalom története a XX. századbanc. művét. Ezzel indította el az elbitorlási folyamatot, ami a Napkelet második nemzedékének szerkesztőjét jogosan kiborította. Keményfy János Schöpflin művéről felháborodással írja: „A fiatalabb essayisták és kritikusok „Nyugat körül alakult kis körébe” a Napkelet íróit is betereli. Már-már aggódunk, hogy Tormay Cécile-t is megteszi Nyugatosnak”. Aggodalma jogos volt, hiszen az „elszeretés” igencsak fölerősödött. Játsszunk el a gondolattal: annyit nyerhettünk volna, hogy ma senkinek sem fájna Tormay Cécile állítólagos antiszemitizmusa. Ha sikerül a fenti terv, akkor ilyesmi szóba se kerülne, Tormayt gond nélkül oktatnák az iskolában, mint a Nyugat egyik nagy büszkeségét, akit kétszer jelöltek irodalmi Nobel-díjra. Talán a Bujdosó könyv nem lenne érettségi tétel, – ahogy Babits Timár Virgil fia c. regénye sem az – ám lehet, hogy így is megérte volna a turpisság… De ébredjünk, és fordítsuk komolyra a szót.
1921 nyarán indul a lapalapításról levelezés, és irányvonaláról Klebelsberg Szekfű Gyulának ezt írja: „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, úgymint a Te Három nemzedéked, Tormay Cecilé Bujdosó könyvét és azután (…) Horváth János Aranytól Ady-ig című füzetét”. Ujváry Gábor tanulmánya Pauler Ákos naplójára hivatkozik miszerint „a Napkelettel kapcsolatos, mindent eldöntő megbeszélések 1921. augusztus 2–5. között folytak a sárszentmihályi Zichy-kastélyban, Tormay, Zichy Rafaelné, Pauler és Klebelsberg részvételével. A szervezés mégis csak a következő nyáron vett újabb lendületet, amikor már Tormay is teljes erőbedobással küzdött a lap létesítéséért.” Ennek költői megfogalmazása Tormay Cécile: Séta a szentmihályi parkban című írása, amiből a mottót vettük. Ez a lap első irányadó cikke. Terjedelmi okokból az egészet nem közölhetjük, ám ismernünk azért kell, mert kilencvenkilenc százalékban útbaigazít minket olyan ügyekben, melyek sajnos ma is jellemzőek.
Sorozatunk Klebelsberg és Tormay e rendkívül sikeres kísérletét és eredményeit kívánja bemutatni. Klebelsberg szerint a Trianonban kivégzett Magyarország „életre galvanizálása” az arisztokrácia segítségével és a középosztály kulturális fölemelésével lehetséges. Bár a kifejezést csak az arisztokráciára értette, és az ő áldozatukat kérte, ám kétségtelenül minden magyar fölemelése volt a célja, miként az iskolaprogramjával is. Hogy ez milyen bonyolult, ahhoz bizony elő kell vennünk Szekfű említett művét. Az 1920-as kiadás után tíz évvel egészíti ki a Trianon utáni nemzedékek vizsgálatával. Máig égetően fontos tényezőket vesz bonckés alá – nem véletlen, hogy azt a művét is rejtegetik előlünk…
Az 1940-ig létező Napkeletnek egyébként már a névsora önmagáért beszél. Noha az alábbiakban csak azok a nevek sorjáznak elénk, akik a mai fülnek úgy-ahogy ismerősek.
Áprily Lajos, Baktay Ervin, Berde Mária, Bobula Ida, Boldizsár Iván, Cholnoky Jenő, Czóbel Minka, Dallos Sándor, Eckhardt Sándor, Erdélyi József, Germanus Gyula, Gulácsy Irén, Gulyás Pál, Hajnal István, Halász Gábor, Hamvas Béla, Herczeg Ferenc, Hóman Bálint, Horváth János, Hubay Miklós, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Kállay Miklós, Kálnoky László, Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső, Képes Géza, Klebelsberg Kunó gróf, Kodály Zoltán, Kodolányi János, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kornis Gyula, Kosáryné Réz Lola, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Mályusz Elemér, Mécs László, Molnár C. Pál, Molter Károly, Németh Antal, Németh László, Oláh György, Ortutay Gyula, Ottlik Géza, Ódry Árpád, Pais Dezső, Pethő Sándor, Pilinszky János, Ravasz László, Reményik Sándor, Ritoók Emma, Rónay György, Sajó Sándor, Sipos Domokos, Sík Sándor, Somogyváry Gyula, Sőtér István, Szabó Zoltán, Szekfű Gyula, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Szőnyi István, Takáts Gyula, Tamási Áron, Tersánszky Jenő, Thurzó Gábor, Török Sándor, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Zilahy Lajos.
E hetven név – akik Tormay Cécile mellett a Napkelet szerzői voltak – ma még sokat mond. Ugyanennyien vannak, akik – nemzetközi mércével is! – kiemelkedőt alkottak a Napkelet hasábjain, ám nevük ma igen keveseknek ismert. Például éppen azért, mert a Napkelettel együtt törölték munkásságukat a nemzeti emlékezetből!
Azonban nem egyedül a névsor figyelemre méltó. Már magában az lélegzetelállító, hogy éppen Trianon után valaki ilyen lapalapításra gondoljon, szigorúan közérdekből! Klebelsberg Kuno mégis – mint a művelődés leendő hadvezére – biztos tudással és bátorsággal fog neki a reménytelennek látszó feladat megvalósításának. Nem egyéni ambícióktól vezérelve, hanem mert a közízlés javítását – Trianon után különösen – a magyar védekező fegyverének tekinti. Küldetése, hogy a kisantant és a kommunisták átka alatt vergődő országban belevágjon egy igen magas színvonalú, konzervatív művészeti lap előkészítésébe. Ugyanezért áldoznak rá a legkiválóbbak, köztük Tormay Cécile. Miért hőstett ekkor egy lap megalapítása? Aki ismeri 1921 Magyarországát és gyűlölettől fröcsögő nemzetközi környezetét, az nem kérdezi. De mondjuk ki, kevesen ismerjük, mert szintén ama szekrénybe van bezárva. Ez a feltáró művek sorsa. Kiadják néha, de eltűnnek, akár másnap…
Közülük való Mályusz Elemér: A vörös emigráció c. – éppen 90 éve a Napkeletben elsőként publikált – alapműve. Ebből azonnal összeáll az a kép, amit nem szeretnek látni a baloldalon, hiszen akkor nem a vörös és hasonló színekre torzító mai szemüvegeken át kellene néznünk a múltat. (Mindent elmond, hogy azóta az összes szín lefoglalták, a fehéren kívül!) Mályusz fölfedi, hogy Magyarország ellen Bécsben magyarul rágalmazó lapokat is működtetett a baloldal; valójában nem az újságírás a céljuk, hanem fordítva: a gyűlöletkeltés. Nem az első ilyen a Jövő, amelyet 1921 februárjában a szociáldemokrata Garami Ernő alapít, aki „az utódállamok érdekeinek kiszolgálásával és a magyar kormány megbuktatásával a hatalom visszaszerzésére tör. E végső cél tekintetében éppen úgy nincs különbség közte és Jászi közt, mint a célravezető eszközök kiválasztásában sem. A Jövő és a Bécsi Magyar Ujság azonos szellemű orgánumok voltak. Garamival egyidejüleg szegődik a kisentente-orientáció hívévé Hatvany Lajos báró, «az emigráció mecénása». Nagy vagyonából eddig is bőkezűen támogatta az emigránsokat, a «Jövő» megindulása pedig egyenesen az ő anyagi segítségével vált lehetővé.” Ezt sem tanították nekünk.
A Bécsi Magyar Ujság egyik pillanatról a másikra titokban, az olvasók tudta nélkül alakult át konzervatív lapból a „fehér terror” elleni harc szennylapjává, pusztán mert jó üzletnek az bizonyult. Ez a szappanopera-jellegű rágalomhadjárat máig ismeretlen előttünk! Miként ismeretlen, hogy Hatvany nem egyedül a Nyugat támogatója, hanem hazaáruló szélsőbaloldali lapoké is, és ilyen múlttal lesz 1945 után a magyar irodalom egyik irányítója! Trianon egyáltalán nem ért véget 1920-ban, sőt, követte az a fojtó légkör, ami a magyarságot végső pusztulásra ítélte. Mondjuk ki: máig. Klebelsberg is fölismeri, amit Tormay írt le, hogy ebben az élet-halál küzdelemben régóta a „radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál”. Ezek a cikkek már 1918-tól, sőt előbb hozzájárultak Magyarország megcsonkításához, és a máig tartó – de az akkorihoz kísértetiesen hasonlító – elítéltetéséhez. Hogy is kezdődött máig égető megbélyegzésünk?
„A «fehér terror» elleni harcot Göndör kezdi meg, (…) aki már 1919 november közepén megjelenteti Bécsben hetilapját, kis nyolcadrét füzeteit. Az igazsághoz híven el kell ismernünk, hogy a diktatúra bukását követő hetekben valóban nem egy helyen kirobbant a népszenvedély és a tömeg meglincselt nem egy helyi diktátort (…) – írja Mályusz, azonban nyomatékosan aláhúzza: Ezeket a kormány által mindenkor kárhoztatott jelenségeket színezte ki «Az Ember» és írta a magyar kormányok számlájára. Hajmeresztő történetek jelentek meg, rikító színekkel, borzadályt és undort keltő leírásokkal. Megesett ugyan, hogy az állítólag lemészároltak utólag jó egészségben előkerültek, de ezek a lappáliák egy csöppet sem zavarták az ujságíróhad működését. Hiszen előttük úgysem az igazság volt a fontos, hanem a kormány és a magyar nép iránti ellenszenv felkeltése. (…) A német, a francia, az angol és az amerikai sajtó állandóan citálta «Az Ember» leleplezéseit és hamarosan, néhány hónap alatt az egész világon borzadva beszéltek arról, hogy Magyarországon zsarolók, rablók és gyilkosok uralkodnak.” Nos, mindez csak pár apró epizód abból a rémregénybe illő 1921-ből, amiben Klebelsberg a lapalapítást tartja egyik legfontosabb feladatának.
Nem véletlenül hirdette mindig a szovjet mintájú újságírás azt, hogy nincs unalmasabb a tegnapi újságnál… Ez úgy hazugság, mint a többi bölcsességük. A régi lapok a múlt bizonyítékai, az igazságot ezáltal mérhetjük meg pontosabban az idő mérlegén. Zárásként is ezt javasoljuk. Hozzá a Napkelet ma ismeretlen nagy neveiből választottam. Olyan tudós zeneszerzőt, aki megihlette Adyt, és aki 1919-ben Ady halálakor a legmélyebb szeretettel írt költőbarátjáról a Nyugatban. Ugyanő lesz a Napkelet kritikai rovatának zenekritikusa 1925-től sokáig. Bizarr, nem? Éppen ő, Papp Viktor a következőket írta a Napkelet főszerkesztőjéről:
„Tormay Cecile értékes kvalitásai közül közelebbről és legtöbbször láttam: a szerkesztőt. Elhivatott szerkesztő volt, akinek ítélete és ténykedése előtt minden munkatársa meghajolt. Irányításra és szervezésre született egyéniség. Lapvezér, aki folyóiratának minden szavát ismerte, aki mindig velünk együtt dolgozott s nagyszerű előrelátással építgette, formálta azokat a lapszámokat, amelyeket mi meg fogunk írni. Mindenkiből ki tudta bányászni tehetsége legjavát. Ez a legértékesebb szerkesztői tulajdonság. Többször olyan irodalmi területre vitte át munkatársait, amelyen — azt hittük — járni sem tudunk. Folyton ösztönzött, buzdított, lelkesített, elismert és dicsért, de kemény, sőt hajlíthatatlan is tudott lenni. Minden ő volt a lapnál s mi ebből csak annyit éreztünk, hogy segítőnk, társunk, szellemi testvérünk. (…) Azt tartom, hogy Tormay Cecile elismerése olyan kivételes érték, amelylyel dicsekedni szabad. (…) A Beethoven-centennárium körüli időben ismeretlen Beethoven-levelek kerültek a kezembe. Természetes, hogy ilyen kitüntető szerkesztői bánásmód mellett első közlésre a Napkelet-nek adtam át. Kegyelettel őrzöm cikkemnek azt a levonatát, melyet a szerkesztő a nyomdából küldetett el nekem azzal, hogy egyetlen szót javítsak rajta. Tormay Cecile rendkívül logikus, gyöngybetűi a levonaton, ceruzával : «Nagyon becses és szép ! Őszintén köszönöm, hogy a Napkeletnek hozta el ezt az ajándékot». * * * Mikor lesz újra ilyen magyar szerkesztő? …”
Amikor a konzervatív irodalom elítéléséről szól a nóta, mindig emlékezzünk erre. És emlékeztetessünk, hogy a Napkelet az igaz értékeket tekintette elsőnek, és nem az előítéletek fuvoláján fújt nótát…
Másodközlés a Magyar Múzsa c. folyóirat után
