Százéves a konzervatív művészeti folyóirat gondolata. 2. rész.
…ha összehordanók a fegyverünket, sok magányos őrtüzünk zsarátnokát,
nagy világosságot tudnánk teremteni, — szellemi honfoglalók tudnánk lenni.
( Tormay Cécile)
1921-től a Napkelet 1922 karácsonyi megjelenéséig Klebelsberg Kuno korszakos gondolatok felszínre hozását indítja el. Ezek nagy részét alig ismerjük, mert hiszen éppen a folyóirattal kapcsolatosak. A lapindítást komoly szellemi erőtérben, a magyar tudomány és művészet legnagyobbjainak bevonásával készíti elő. Miről is van szó? Mi vele a célja?
Klebelsberg a középosztályt tartja nemzetfenntartó erőnek, ezért ennek megerősítése „a politikai célok felett álló nemzeti cél, hiszen 1919 után fontos nemzeti feladatként jelentkezett az új állam gazdasági és politikai berendezése, valamint az egészségügyi és művelődési rendszer fejlesztése. Utóbbi feladat egy másik nemzeti célhoz, a szomszédos államokkal szemben létrehozandó magyar „kultúrfölény” megvalósításához is kapcsolódott” – írja Tóth-Barbalics Veronika tanulmányában.
Magyarország kivégezve és megcsonkítva. Mindenünnen fenyegetik, mégis talpra kell állnia! Ehhez valóban egy új embertípus kell. Olyan magyarok, akik átveszik a zászlót, amit immár kevesebbeknek kell még magasabbra emelni. Klebelsberg azért hangsúlyozta az aktív, konstruktív és pozitív gondolkodás fontosságát, mert ezek nélkül az összeomlás romjainak eltakarítása – elsősorban is a lelkekben – igen nehéz lett volna. A „kultúrfölény” nem a szomszédokkal való szembenállásra buzdított, hanem ellenállásra agressziójuk ellen, amit a legbékésebb úton, a magyar kulturális színvonal további emelésével látott elérhetőnek. A Kárpát-medencében addig is messze magasabb iskolázottsági szinten állt a magyarság.
„Az olvasóközönség megszervezése ma különösen fontos feladat – mondotta Klebelsberg a Magyar Történelmi Társulat 1921. december 31-i ülésén -, midőn […] a Felvidék és Erdély müvelt magyarságát elveszítettük. […] A jó magyar könyvnek be kell jutni minden igaz magyar házba. Ez nemcsak művelődésünknek, hanem nemzeti fennmaradásunknak is lét- vagy inkább nemlét kérdése.” […] Az irodalmi élet és a közönség formálásának eszköze lehetett nemcsak az államilag támogatott társulati könyvkiadás vagy a múzeumok munkája, hanem egy irodalmi és kritikai folyóirat is”- írja a fenti tanulmány.
Klebelsberg jól látta, hogy az államnak ebben a szorult helyzetben erősen bele kell avatkoznia a magyar irodalmi életbe és a kulturális szervezésbe. Csak akkor lehet – mai szóval – „húzóágazat” a magyar kultúra. Zseniális „Historikusa” volt nemzetének, nemsokára nagy idők nagy minisztere. Ahogy Ujváry Gábor írja, a Napkelet megszületését fölidéző novellájában „Tormay lényegében hitelesen adta vissza Klebelsberg 1921-es szavait, melyek lényege az állandó megújulásra való bíztatás volt, és maradt is aztán egészen Klebelsberg haláláig: „Illúzió volt – idézi a „Historikust” Tormay –, […] mikor a proletárdiktatúra bukása után sokan azt hitték, hogy lelki előkészítés nélkül a politika újjászületése előtt állunk. Csak a vak nem látja, hogy ott folytatjuk, ahol 1918-ban az összeomláskor abbahagytuk, talán csak a színvonal lett még alacsonyabb. Csupán a nemzeti lélek megújhodása hozhatja meg a változást.”
Ismerni kell e magvas gondolatokat, mögéjük nézni, látni a háttérfolyamatokat, amelyek létszükséggé tették a Napkelet létrehozását. Klebelsberg és köre nem csupán megértette a magyar történelmet, és saját koruk tragédiáját, ami önmagában sem kis teljesítmény. Hanem az, hogy meg is merték tenni, amit jónak tartottak, s igazuk be is bizonyosodott a gyakorlatban, az rendkívüli. Ilyen csak Magyarország legáldásosabb pillanataiban fordul elő! Klebelsberg – Szekfű és a nagy elődök segítségével – szilárd alapokon nyugvó filozófiára építette életművét, és azt a hozzá hasonló géniuszok bevonásával tökéletesítette. 1990 után a klebelsbergi életmű egy részét megismerhettük, jelentős részét homályban hagyták. Elsősorban a Napkelet folyóiratot, s főként létrehozásának indítékait. Pedig sokban finomítja a Trianon utáni magyar kultúrpolitikáról kialakított képet.
„Állítsanak a nemzet elé új nemes ideálokat, teremtsenek egészséges közszellemet. Ezt a munkát a politika nem végezheti el. Bár a politikus azt képzeli, hogy beszédeivel, cikkeivel közvetlenül irányítja a nemzet gondolkozását” – mondja a „Historikus”. A legjobb magyar elmék erősítették meg Klebelsberget abban a helyes alapgondolatban, hogy lankadatlan segítségükkel – a magyar nyelv erejével – képesek a magyar szellem hon-visszafoglalására. Pontosan ezért akarja elhallgatni a Napkelet nagy vállalkozását a máig mindenfelé megbúvó „cenzor” és a félretájékoztatást 1990 után is megvalósító média. Nehogy fény derüljön a száz évvel ezelőtti és a mai helyzet közötti párhuzamra! S ha manapság mégis előbukkan a nemzeti eszme, akkor gyalázzák. A szokott trükkel kiragadnak környezetéből egy-egy szót, amit meghamisítanak. Ilyen a „kultúrfölény”, amely már a századfordulótól annyit jelentett, hogy a magyarság kulturális vezető szerepet tölt be a Kárpát-medencében.
Klebelsberg a parlamentben világosan szólt erről: „A politikai Trianonba be[le] kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.” Ebben az értelemben pedig a kultúrfölény-elképzelés ma is mindenben vállalható, sőt, megkockáztatom: követendő gondolat” – emeli ki már a ma kiváló történésze, Ujváry Gábor. Így folytatja: „A kultúrfölény-elmélet nyomán születtek meg a külföldi magyar intézetek, a tehetséges magyar fiatalok külföldi posztgraduális tanulmányait – ezzel pedig az elitképzést – lehetővé tévő állami ösztöndíjak, de ennek jegyében indult a páratlan eredményeket hozó népiskolaépítési program is”. S bár a fenti beszéd a parlamentben 1928-ban hangzott el, egyértelmű, hogy a leendő kultuszminiszter fejében Trianon után hamar megérlelődött a lapalapítás fontossága.
Azt is rögtön tudhatta, hogy ki lesz ennek a folyóiratnak a főszerkesztője. Az, aki így gondolkodott: „…nem arról van szó, hogy a nemzet értse meg irodalmát, hanem arról, hogy az irodalom értse meg nemzetét. Értse meg végre csak úgy, mint a politika is, mit vár, mit követel tőle a nemzet, melynek nevében ma harcba kellene szállnia egy félrevezetett ellenséges világgal, elveszett országrészeket kellene visszaszereznie, rohamra kellene mennie, csatát kellene nyernie.” E szavai is érzékeltetik, hogy miért Tormay Cécile az az író, akit legjobban démonizálnak 1945-től. Írónőnk népszerűsége 1914-től óriási volt, még nagyobb a MANSz megalapításától, 1918-tól, és egészen páratlan Bujdosó könyve megjelenése után. A világirodalom akkori legjelesebbjei, Gabriele d’Annunzio 1908-tól, Anatole France 1914-től a világ legnagyobb írónőjének tartotta őt. Döbbenetes, hogy még két Nobel-díjra jelölése is kevés volt ahhoz, hogy Tormay Cécile neve áttörje a baloldal emelte elhallgatás falát.
Hasonló a sorsa „a kert asszonyának”, gróf Zichy Rafaelnénak. 1921-ben 50 000 koronát adományoz arra a célra, hogy létrejöjjön a Magyar Irodalmi Társaság a Napkelet elindítására. A Pallavicini őrgrófok ivadéka hatalmas műveltségű és tehetségű asszony. Katolikus nőszervezetek irányítója, magas rangban vatikáni feladatokat is ellát. A Karitász alapítója, a Vöröskereszt alelnöke, mozgalmat indít Árpád-házi Margit szentté avatása céljából. Útjában állt a kereszténység ellenségeinek, megrágalmazták, 1945 óta az egyház sem merte rehabilitálni. Pedig vétke nem volt, sőt, erősen segítette a parasztasszonyokat. Író, műfordító, irodalmi szervező volt; olyan szellemi központokat alakított ki, ahol világnézeti különbségtől függetlenül, a legnagyobb elmék vendégeskedtek. Miként a Napkelet születésekor is:
„ —Hívjuk össze az őrszemeket, jöjjenek hozzám, találkozzanak nálam. Ajtót nyitok magamnál.
— Az az ajtó, — felelt az Író, — a rég bezárult, egyszer volt, hol nem volt, magyar irodalmai szalon ajtaja lesz…
— És ne révedezzünk, hanem tegyünk, — folytatta a kert asszonya. — Igaz, hogy csak négyen vagyunk, de itt vagyunk, és ki tudja, hányan vannak még együtt négyen-négyen, akikről nem tudunk, akik nem tudnak rólunk, és mégis ugyanazt akarják, amit mi. Hívjuk össze őket, a szétszórtakat, a magányosokat, az igazakat, a fiatalokat, azokat, akiknek nincs hol megszólalniok.
— És adjunk nekik hajlékul egy folyóiratot…”
A Napkelet olyan szellemi őrtüzeket akart táplálni, melyek fényében elindulhat a magyar szellemi honfoglalás. Pontosabban: a régi – Nagy Háború előtti – hon visszafoglalása. Tudták, hogy a hagyományos magyar kultúra nélkül ez lehetetlen. Náluk ez nem szólam, hanem áldozatokkal teli munka, amibe késlekedés nélkül belevágtak. Miként mások a maguk helyén. Ha ők akkor nem tesznek emberfeletti erőfeszítéseket, akkor ma nincs Magyarország!
S mennyire jelképes, hogy a szellemi őrtüzekkel egyidőben, valóságos őrtüzek is föllobbantak 1921 sötét éjszakáiban… Amilyen bátor, igaz magyar szívvel indultak el fiúk és férfiak, hogy fegyverrel visszaszerezzék a halálra ítélt Magyarország egy elrabolt darabját, Nyugat-Magyarországot, s benne Őrvidéket, így indult a Napkelet is, pusztán a kultúra fegyverével. Őrvidék lett a Napkelet, szellemi lobogónk. Legközelebb arról lesz szó, hogyan.
