A hajnal hűs varázslatában ébredtem, s a harmat millió és millió csillagsugárban fürdette a réteket, a völgyeket, a kerteket, a patakokat, a virágokat, a fákat, bokrokat. A völgy alján a tó fölött sirály szállt. Fehér volt, mint a hó, a lélek. Egy hattyú is megjelent, mely szárnya suhogásával megtörte a csöndet. De csak alig hallhatóan, s messze szállt a nádas felé.
A tájat kedvesen simogatta a gyenge szellő, aztán tovább vándorolt, mert megérkezett a testvére a reggeli szellő, Csupa fény lett minden, és a kék ég tündökölt az órák múlásában, csak itt-ott úszott egy kicsiny bárányfelhő. A déli ragyogó napfényben remegett a megforrósodott levegő, Forró nyár volt, Igazi nyár!
A nagy platánfák alatt,- ahol Tagore mellszobra áll,- a lombok szép, kellemes árnyékában jó volt látni a tükörfényes kékes-zöld színben vibráló Balatont, mely csillogott, ragyogott és kis, és nagy vitorlák díszítették.
Szép volt az egész nap, s az alkony bíbora, amikor késő délután megérkezett, s lassan ment nyugat felé a nap, a víz színei is tünedeztek, s az est, majd a kora éj is lassan megérkezett a holddal, mely ezüstruhájában tündökölt, miközben ezüsthidat varázsolt a nagy víz tükrére.
Micsoda csillogás! Micsoda ragyogás! Mesés látvány! A csillagok képe is előderengett, sok-sok csillaggal, s a vízben csillámok röpködtek, remegtek, s az est-éjjeli szellő együtt sóhajtott a nagy vízzel.,,A percek múltak, órává sűrűsödtek, s a csönddel összeölelkeztek.
A Hold haladt, s mintha egyre magasabbra szállt volna, azután a percek múlásában egyre rövidült, majd lassan eltűnt az éjben. De előtte még mosolygott, ahogy tűnt a vízben: a csönd, a nyugalom csodás érzése és szép látványa.
De a Hold ragyogott, s a tó boldogan szunnyadt a nádasok ölelésében, a hullámok is szenderegtek csöndet hozott az éji éj, az árny sem rebbent, a természet nagy titkaival nyugovóra tért, a néma csöndsátor alatt, csak a csillagok fénylettek a bársonyos fekete égen. S remegtek a nagy tó tükrében. Pókhálók gyenge szála lógott itt-ott a fákon, a kerítéseken, a kis kergetőző felhőcskék eltűntek a végtelenben.
De mi lett a hold ezüsthídjával és udvarával?
Ezüstös fénybe veszett, hogy aztán újra megmutassa ezüstös csodáját a holnapok éjjelein. Az ezüstös köd halványult, néha egy-egy fáradt száraz levél szállt a levegőben, s az éj ezernyi árnyalatai integettek a lombsátrak alatt.
A lombokon álomtündér fátyla lebegett…, és elindultunk a hold és a csillagok alatt a kis erdőn át. Az erdő fái már aludtak, mi pedig halkan lépkedtünk……. Ne hogy megzavarjuk az erdő, a mi kis erdőnk álmait, mert a fákban lélek lakik. Jókai Mór írta egykor; „én azt hiszem. hogy a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja, s megértik titkos sóhajtásait és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak.”
Nekem biztos sok örömet szereztek, Nekem…nekünk…, még akkor is, amikor ezüstös fénybe veszett a Hold…
