Valamennyien tudjuk, hogy ünnepek nélkül nehezebb a hétköznapokat elviselni, s különösen ebben a mai átkozott világhelyzetben fontos, hogy érezzük, tudjuk, kikhez tartozunk, és azt is, hogy merről érkezik az igazán őszinte szó. Sokan vagyunk még, akik emlékezünk arra az időszakra, amikor az ünneplés jogát is elvették az emberektől. Augusztus 20-án az alkotmányt és az új kenyeret ünnepeltük, Szent Istvánról, egyáltalán, szent királyainkról szó sem eshetett. Szent Istvánról például alig négy-öt sor szerénykedett mindössze a tankönyveinkben.
Arról a Szent Istvánról, akiről ma már – hála Istennek – sokat tudhatunk. Tudjuk azt például, hogy több mint ezer évvel ezelőtt istenadta tehetséggel rájött arra, hogy itt, a Kárpát medencében megszülethet egy önálló, tekintélyes, szép ország, ha elegendően hisznek abban, hogy valóban megszülethet. Már magához egy ilyen felismeréshez is tehetség kell, ám ahhoz, hogy valaki ezt az álmot valóra is tudja váltani, ahhoz még több. Hit és tudás egyszerre. meg az a képesség, ami neki megadatott: mert nagyot álmodni. Ma sincs kevésbé nehéz dolga annak, aki mer nagyot álmodni. Hitre, tudásra, bátorságra, a tehetség kibontakoztatására nevelni kell az embert. Magától ugyanis nem feltétlenül ébred föl benne az igény ezek iránt. Kivált, ha ellen-erők is fenekednek, s ha sokan úgy nőttek fel, hogy hamis hit, hamis tudás lett beléjük táplálva.
Szent István királyunkat azért is tartjuk nagynak, mert a magyarok lelkületéhez illő cselekedetek jellemezték. Például: sem a Nyugatnak, sem a Keletnek nem hódolt be, s ezzel lett lényegében nemzetmentő. Ez az egyik – de tán remélem sokunk számára máig – legfontosabb üzenete. S mert nem hódoltunk be, ezért napjainkban is nehéz sorsunk van, s ez vitathatatlan. Egyszerre kell természetünknek, hagyományainknak, lelkünknek megfelelően a Teremtőt, a természetet és a hazát szolgálni. S amíg élünk, mindig figyelnünk kell arra, mi több, válaszolnunk is kell arra, vajon elvégeztük-e azt, amit ránk bízott a sorsunk? Ez talán a legnehezebb kérdés életünkben. A történelem tanúsága szerint, a saját sorsát illetően erre kereste a választ Szt. István király is. A róla szóló írásokból tudhatjuk, maga is sokat küzdött a lelkiismeretével, mert nehéz pillanatokban még egy király is elgyengülhet. Ám aztán rájön, miben bízhat. S jöjjünk rá mi is: Véres történelmünk tanította meg nekünk a kitartást, a megmaradásba vetett hitet. Van tehetségünk, világraszóló. Van képességünk az álmodáshoz. Van szorgalmunk, még ha gyümölcsének mindig számos vámszedője is akadt. S végül vannak most már valódi közösségeink is, és közös álmaink. Ezekről sokat lehetne beszélni. Ám a legfontosabbat kiemelem: hűen a szentistváni gondolathoz: magyarként szeretnénk élni Európában.
